Az alábbiakban részletek olvashatók a Bokrából.

Magyarázat: a paatok dõlt betûvel vannak szedve, a fõszöveg dõlt betûvel, a mandis formázás nélkül.

A közösségrõl

Nem vagy egyedül. Ahogy Jézus tanítja a legnagyobb parancsolatot: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes elmédbõl, és szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész Szentírás. (Mt 22,37.) Nincs ember, csak közösségben, közösségben más emberekkel és közösségben Istennel.

Nem ? Istennel: Nem vagyunk egyedül, és nem is tehetünk soha úgy, mintha egyedül lennénk. Végletesen egymásra vagyunk utalva, életünk szálai kibogozhatatlanul összeszövõdtek, s aki ebbõl saját fonalát kirántja, az életbõl rántja ki azt. * Nem lehet megmondani, ez a közös-lét fájdalmas-e, vagy gyönyörûséges, hiszen egyszerre mindkettõ, életünk minden bánata és öröme ebbõl az egymásrautaltságból származik, s ahogy mi, emberek egymásra és Istenre vagyunk utalva, úgy õ is ránk van utalva, szüksége van ránk, hogy szeressen, és hogy mi is szeressük. Ahogy János fogalmaz: Aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten is õbenne. (1Ján 4,16) Igen, még maga Isten sem tudja a maga szálát kihúzni közös életünk kusza szövetébõl. Mert ha kihúzná, nem szeretne. S ha nem szeretne, akkor mi már rég elpusztultunk volna. * Talán éppen Isten szeretete az a vezérfonál, amely közösségünk szövetét összefogja. S talán õ is az életbõl rántaná ki magát, ha nem szeretne többé.


A teremtésrõl

"Elõször Isten az eget és a földet teremtette."

1. Minden elgondolható kezdet Istennek ebben a kezdetében gyökerezik. Ez volt az elsõ és igazi kezdet, s mindaz, ami azóta kezdõdik, valójában csupán ennek a kezdetnek a folytatása

?És mondta Isten: legyen?! És lett??

63. Isten a világot beszéd által teremtette. Ezt világosan mutatja a többször is megismételt ?mondta: legyen ? és lett? szekvencia, sõt maga az a tény is, hogy Isten a teremtéssel együtt el is nevezte teremtményeit. A beszéd, a szavak kimondása, és így a névadás több, mint puszta közlés: általuk a gondolatok alakot nyernek s valósággá lesznek.

63. Isten ? teremtette: Ezt máshol is megerõsíti a Biblia, amikor azt mondja: ?Elõször a beszéd volt?, vagy ?Hittel értjük meg, hogy a világot Isten beszéde alkotta.? A kimondott szó nem csupán azért nagy erejû, mert mögötte áll a kimondója, tehát jelen esetben Isten hatalma. A kimondott szó mindig hatalommal bír, kimondója fölött is. Old és köt, teremt és pusztít. Minden rajta áll az emberi társadalomban, így érthetõ, hogy a Tízparancsolat kétszer is int jelentõségének komolyan vételére úgy Istennel, mint az embertárssal kapcsolatban. Jakab egyenesen tökéletesnek nevezi azt, aki beszédében nem vétkezik. el is nevezte teremtményeit: Ez az elnevezés azonban még nem volt teljes formát öltés: csak nappal volt és éjszaka, ég, szárazföld, tenger, fák, fû, világító testek, csillagok, élõlények és ember. Az emberre hárult az a feladat, hogy az egyeseknek nevet adjon, hogy a teremtés teljessé legyen, hiszen amíg nincs neve, addig el sem gondolható, s amíg el nem gondolható, nem is létezik az ember számára. Így az ember már a kezdetektõl fogva társa Istennek a teremtésben, még ha munkája nem egyenrangú is az Övével.

64. A világ, s benne mi magunk, Isten tapintható, kikristályosodott gondolata. S mi, mint gondolattal bíró gondolatok beszélünk és ezáltal teremtünk, vagy elbeszélünk és újrateremtünk. Mert minden beszéd teremtés és minden történetmondás újrateremtés.

64. A világ ? gondolata: Hiszen ?õbenne élünk, mozgunk és vagyunk?: Isten megszilárdult gondolatai között járunk-kelünk mi, akik szintén ennek a nagy gondolatnak vagyunk a részei. Saját gondolataink és szavaink pedig szüntelenül alakítják és hozzáadnak ehhez a világhoz, teremtenek, és újra teremtenek. Mert minden ? újrateremtés: Egy történet felidézése annyiban hasonlít a megtörtént eseményekhez, mint ahogy egy kép hasonlít modelljéhez. Ez pedig mindig csupán külsõleges és a látszatot érintõ: ahogy a kép nem a modellje többé, úgy a történetírás sem a történelem többé. ? Aki a történetet megéli, vakon botorkál benne. A mesélõ már elég távolról lát ahhoz, hogy a véletlenek sorozata események összefüggésévé fókuszálódjon, számára a történetnek van kezdete, csúcspontja és vége, amelyet már akkor ismer, amikor az elbeszélésbe fog. A távolságnak és a rálátásnak azonban ára van, mert míg ha ügyes a mesélõ, a nagy összefüggések helyes arányúak maradhatnak, a kis részletek azonban, amelyek az életet élhetõvé tették a szereplõk számára, okvetlenül torzulnak: megnagyobbodnak vagy éppen semmibe tûnnek jelentõségüket talán érdemtelenül vesztve a jövõ nagyítólencséjében. ? S ott van még a mesélõ személye is, akirõl a történet többet elmond, mint saját szereplõirõl, mert õ az elbeszélés teljhatalmú uralkodója, aki bevesz és kihagy, magasztal és becsmérel, szeret és gyûlöl eseményeket, helyeket, embereket, biztos kézzel uralkodva a magában süket, vak és értelem nélküli eseményláncolaton. Számomra ezt jelenti igazán a zsoltár ?Úrrá tetted kezeid munkáin [te, Isten õt, az embert]? mondata. ? S mint úr, birodalmat teremt a szavakból, történetet az események értelmetlen káosza helyén.

65. Amelyik beszédben nincs meg a teremtés igénye, abban nincs meg a gondolat igénye sem, s amelyben nincs meg a gondolat igénye, bûnös, mert visszaél Isten ajándékával.

65. Amelyik ? bûnös: A gondolattalanság bûnös, mert üres, és az üresség gyilkos, mert lényege szerint ugyanaz, mint a teremtés elõtti semmi káosza. Nem ész vagy tudomány teszi azonban a szavakat tartalmassá, hanem a szándék, amely felhangzásuk mögött áll. A szándéktalanság pedig gonosz, mert valójában nem más õ, mint a felelõtlenség szándékoltsága, s a szavait játéknak gondoló ember olyan, mint az éles szerszámmal játszadozó gyermek. Sem õ maga, sem környezete nincs tõle biztonságban. A beszéd ereje megmarad a szándéktalanság ellenére is, de teremtõ ereje pusztítóvá csorbul. Ez a visszaélés Isten ajándékával: amikor a Jóra adott eszközökkel a Gonoszt szolgáljuk. Ez az, amit Jézus a Szentlélek káromlásának is nevez (Mt 12,31), amikor Isten legnagyobb Ajándékát (ApCs 2,38), azaz Isten önközlését az emberrel kifordítjuk és gonosszá tesszük.


A születésrõl

A születés sosem elõzmények nélküli kezdet. Fizikai és szellemi környezetünk olyan erõsen meghatároz minket, hogy az elméletileg elõttünk álló végtelen számú lehetõséget nemcsak véges számúvá, hanem sokszor egyetlen egyre csökkenti. A megszületett szinte gondolkodás nélkül viszi tovább azoknak a fizikai és szellemi jellegzetességeit, akiktõl származik, és akik felnevelték. Ez egyszerre rabság, de óriási lehetõség is. Rabság, mert lehetetlen kitörni közülük, lehetõség, mert e láthatatlan rácsok közé egész világegyetemek teremthetõk.


A hitrõl

A hit több, mint Isten puszta létének elfogadása. A hit Isten jelen-létének elfogadása: õ azonban nem fizikailag megtapasztalható módon van jelen, hanem a beszéd által az értelmet megszólítva, hiszen Jézusban Isten Beszéde lett testté. (?) Kijelenthetjük tehát, hogy Isten jelenlétének keresése az értelem keresése, ezért a hit nem más, mint annak feltételezése, hogy mindennek, ami az életünkben zajlik, értelme van. Értelme: de nem oka, hanem célja.

A hit tudja, hogy a miértekre csak egy esetben van válasz: ha nem az okra kérdez rá, hanem a célra. Csak a fizikai világ szintjén megrekedt ember próbálja az okot keresni ? de mivel sosem lát át a múlt eseményeinek szövevényén, szükségszerûen eltéved benne. A hit szeme ellenben elõre néz, és ez a jövõ felé nyitottság igazi értelmet ad a történéseknek: nem magyarázatokat, hanem távlatokat.

Ne várd, hogy a dolgoknak értelme legyen. Adj nekik értelmet te magad. (?) Vagy megtalálod a magad értelmét, vagy Isten sem tud számodra magyarázatot szolgáltatni.

Az ember értelme Isten értelmének árnyéka, ahogy az ember is Isten árnyéka. Éppen ezért a hit nem fogadja el azt a gondolatot, hogy az anyagi világban az értelem legfõbb, sõt egyetlen képviselõje az ember. Éppen ellenkezõleg: ha Isten értelme megmutatkozik a fizikai világegyetemben és az emberi világban, szükségszerûen ezek összefüggéseiben is meg kell mutatkoznia. De ahogy ez az értelem csak értelemmel és értelmezéssel fedezhetõ fel a világ dolgaiban, nyilvánvalóan ezek összefüggéseiben, azaz a történelemben sem lehet másképp rátalálni.

Ebbõl következik, hogy sokféle értelmezés lehetséges, de az is, hogy igazából egy az, amely valójában a valóságot takarja. Ez azonban az értelmezõ, azaz az emberi elme végessége miatt nagyon ritkán kerül napvilágra. Azok az értelmezések a jók, amelyek ehhez az ideális értelemhez a lehetõ legközelebb állnak ? de hogy melyek ezek, azt szintén nem képes eldönteni a véges emberi ész.

A dolgok valódi értelme tehát végsõ soron rejtve marad. Az értelmezés azonban nem áll meg, folyamatosan termeli a maga válaszait. Ezek egy részét aztán igaznak nevezzük: azokat, amelyek beleillenek annak az értelmezésnek a menetébe, amelybõl kiindultak.

Éppen ezért igazságunk csak a Biblia alapján van, mert az a mi értelmezésünk forrása. Aki azt gondolja, hogy igazságai azon kívül is meg fognak állni, csalódásra van ítélve, és hazugnak bizonyul. De éppen így a Biblián kívüli értelmezések és azok eredményei is hazugságok a Biblia számára.

A külsõs világ törvényszerûen viszolyog a szövetség világától, és a szövetség világa a külsõs világtól: mivel mások az igazságaik és a hazugságaik, csak hazugnak tarthatják egymást, s a másik minden megnyilvánulásából ezt látják igazoltnak. A világosság közössége a sötétséggel ezért lehetetlen. A kettõ mindig küzdött egymással, és végig küzdeni is fog. A küzdelem csak egy helyen állhat meg: azon a ponton, ahol megszûnik a homályos látás, és nyilvánvalóvá válik a valóság.


A felelõsségrõl

A felelõsség határait nem a vágyak, vagy a képességek rajzolják ki, hanem a lelkiismeret.
Azért vállalhatsz felelõsséget, amit lelkiismerettel vállalni tudsz, de nem csak magát a dolgot, hanem annak természetes következményeit is.

A családról

Nem hagyhatjuk, hogy gyerekeink közül akár egy is elvesszen.

A döntésekrõl

Döntéseink mutatják meg, kik vagyunk. Amennyiben ez a mutató csalóka lenne, döntéseinkhez való viszonyunk árulkodik rólunk.
Aki saját döntései mellett képtelen kiállni, életét vesztegeti el, álmait szórja a szélbe.


Az állandóságról

Isten országa sosem köthetõ helyhez vagy idõhöz. Bennünk és közöttünk van, és egy olyan hatalomhoz köt minket, amelyet semmilyen erõ nem képes elpusztítani.

Az áldásokról

Gaadra, kompan k-arliifa, uderim, ne sêtaba udêheepêrim, ne sêlonnes udêkanseerim, ne silnes udêstentenêrim, ne sêpofeshin udêkivêr chim ka-saxes, udêkaadêrim eedê ve naa kaanêrve kaadên, an udêbingêrim ne sant bek chas, un difilês ka-ool vat liftês kas. Letiid.
Istenünk, te kísérd el azt, aki most megválik tõlünk, te legyél mellette, te segítsd nyomorúságában, vigasztald magányában, erõsítsd betegségében, adj sikert hivatásában, légy õrzõje, amíg mi nem lehetünk azok, s hozd vissza hozzánk épségben, ha teljesítette mindazt, amiért útra kelt. Így legyen.

Gaadra udêbleeseesu, udêkaaneesu, udêheepeesu en udêgeefees vu ka-stilra.
Isten áldjon meg, õrizzen, segítsen, és adjon békét neked.

Tinu kakuustêr vom lones che Gaadra-sê-kinta, vom des che lifra. U sasêr en uyubêr naa loon kaas ublatkin en ukaven en uGaadra uyukeraas vu til ulifra-s-end. Letiid.
Most átmentél a magányosságból Isten családjába, a halálból az életbe. Bizony nem vagy és nem leszel egyedül, mert családod, szövetséged és Istened gondot visel rólad életed végéig. Ámen.

A bûnrõl

Egy gyilkosnak sincs helye Isten szövetségében, Isten világában. Aki öl, olyan helyre számûzi magát, ahonnan nincs visszatérés.

A halálról

Ez itt a vég. De ez itt a kezdet.
Mert a világban nincsenek igazi kezdetek és végek, csak mi, emberek nem bírjuk élni és értelmezni a tagolatlan idõt, ezért saját szempontjaink szerint felosztjuk azt. Még a születés és halál is csupán ennek a tagolásnak részei, bár nyilván nagyobb jelentõséggel bíró részei, mint az évek, hónapok és napok. Mégsem igaz, hogy a születés lenne a kezdet, és a halál a vég. Az igazi kezdet az elsõ gondolat felhangzása volt, és az igazi vég az utolsó gondolat elhallgatása lesz.

Az ünnepekrõl

Az ünnep ? lehetõség. Lehetõség arra, hogy az általa felajánlott idõben megtegyük azt, amire máskor nincs alkalmunk, ami fölött a hétköznapok tekintete közömbösen siklik át: lehetõség a csöndre, a nyugalomra, a gondolkodásra. Az ünnep elsõsorban megállítani akar, másságával kizökkenteni, megrázni és tekintetünket újra a magasság felé emelni. Az ünnep az egészben látás lehetõségét kínálja: a múlt bonyolult szövetének máig nyúló szálait meglátva lehetõségünk nyílik elhelyezni magunkat a jelenben, az életben.

Az ünnep ? emlékezés. Emlékezés olyan jelentõs dolgokra, amelyek a múltban történtek ugyan, de meghatározzák a jelent, akik vagyunk, ahogyan élünk. S mivel ennyire szorosan kötõdnek a mához, nem csupán a múltról szólnak, hanem a jövõrõl is tanítani akarnak, arról, ami még meg sem történt, de ami bennünk lapulva megélésre vár. Az emlékezés célja tehát nem csupán a múlt felidézése, hanem a jövõ formálása is, így tehát az ünnep nem a visszafordulás, hanem a múltból tanuló elõrelépés ideje.

Az ünnep ? közösség. De nem csak egymással, a jelen emlékezõ közösségével, hanem azokkal is, akik elõttünk ünnepeltek, akik elõttünk értelmezték maguknak és magukra az ünnepet, akiknek ünnepi felismerései ugyanolyan fontosak jelenünk elõállásában, mint az ünnepet indító esemény maga. Így az ünnep arra tanít minket, hogy a ?Nem vagy egyedül? figyelmeztetés nem csupán a jelenben érvényes, hanem az idõben is úgy elõre-, mint hátrafelé, s életünk kibogozhatatlan szálai nemcsak kortársainkhoz kötnek eltéphetetlenül, de elõdeinkhez és utódainkhoz is ? sõt, azokhoz az utódokhoz igazán, akik még nincsenek itt, de akiknek a puszta léte függ attól, hogy mi, a mindenkori jelen közössége tudunk-e igazán ünnepelni ? együtt ünnepelni.

Az újrakezdésrõl

Mindenképpen megkülönböztetendõ az újrakezdés a kezdéstõl. A kezdés mindig szigorúan a jövõre fókuszál, nincs múltja, hagyománya, precedense, csak célja van, amelynek elérésére törekszik, akár öntudatlanul is.

Az újrakezdésben mindig ott a múlt eleme, olyan kezdés, mely a múltból táplálkozik, figyel rá, tanul tõle.

Önmagával becsületes ember mindig tudja, hogy egy kezdése sem valódi kezdés, mert minden döntését, minden körülményét át- meg átfonja a múlt, akár mint alap, akár mint kontraszt.

Aki a múltat tagadja, az életet tagadja, s aki a múltat átírja a jövõt lopja meg.

Isten is csak egyszer teremtett, azóta megújítja mûvét, ahogy mondja is a Biblia végén: ?Íme, mindent újjá teszek?? Nem kezd, hanem újra kezd.

Máshol azt mondja: ?Én vagyok a te atyáidnak Istene?? Nem csupán a fiaké, a jövõé, hanem az apáké, a múlté is.

Jézus sem újat kezdett. ?Mielõtt Ábrahám lett, én vagyok.?

Mások Pál damaszkuszi döntését hívják kezdetnek, pedig õ sosem felejtette el, ki volt, honnan jött. ?Izrael nemzetségébõl, Benjámin törzsébõl való vagyok, zsidó a zsidók közül, törvénytisztelet tekintetében farizeus.?

Az igazi újrakezdés a múlt tévedéseinek felismerésébõl indul s lényege szerint jobbra törekvés.


A megbékélésrõl

A megbékélés sosem felejtés. Éppen ellenkezõleg: emlékezés, de bocsánattal teljes emlékezés. A megbékélés tökéletesen Jézusban jelent meg, aki nem csupán emlékezve de elõre tekintve is tudott megbocsátani.
A megbocsátás az adósságok tökéletes elengedése. Nem tartozik nekem, s így nem tartozik hozzám sem. Én nem vagyok az övé, õ nem az enyém. Nincsenek már birtokok és birtokosok, nincsenek kötelességek és elvárások.
A múlt nem köt meg immár, csak van, szabad az út a jövõ felé, az élet felé.
Így az igazi vég, a megbékélés, csak kezdet. Az élet kezdete.