5. fejezet - Giin és az oderuti kormányzó beszélgetése: az étkezés

- Egy kicsit ijesztő, hogy csupán ennyi elég ahhoz, hogy a függetlenségérõl ismert Kaven csak úgy politikai színt valljon - jegyezte meg a kormányzó homlokát ráncolva.

- Egyetértek - morogta Giin és várakozva a tálra nézett, amelyet eléjük helyeztek. Meglepetésére semmi húsfélét nem látott rajta, noha tudta, hogy társai közül egyik sem vegetáriánus.

- Gondoltam, megkímélem magam, Giin-ra, attól a látványtól, amely már a hús látványára kiül az Ön arcára - nevette el magát Teilliennuwa. - Bármennyire szórakoztató is nézni, ahogy zöldre vált az arca, ha bekapok egy falatot, nem illő, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozzam.

Giin megrázkódott a gondolattól, de elmosolyodott.

- Ez igen tapintatos Öntől, kormányzó. - Ellenállt a kísértésnek, hogy széthajtogasson egy szalvétát, és az ölébe helyezze. Ez az első alkalommal annyira meglepte vendéglátóit, hogy Giin úgy döntött, nem teszi újra, bár minden alkalommal csak pillanatok választották el töle. Inkább szedett magának a tálról (nem túl sokat), és mindkét kezébe egy-egy csipeszt fogott (ö legalábbis így nevezte õket: semmiben sem hasonlítottak az általa használt késre és villára, sokkal inkább azokra a ételfogókra, amelyeket a konyhán használtak arra, hogy a forró olajban párolódó ételeket megforgassák), és kényelmetlen, de nem teljesen gyakorlatlan mozdulatokkal evésbe fogott.

Igazából ezek a csipeszek voltak az okai múltkori rosszullétének is. Mivel a külsősök nem az általa ismert hagyományos evőeszközöket használták, ezért az ételeket sem darabolták, hanem sokkal inkább marcangolták (legalábbis számára úgy tűnt) őket. S látni azt, ahogy a fekete férfi pedánsan kisebb darabokra szaggat egy darab húst, majd lecsipkedi a maradékot a csontokról, egyszerűen gyomorforgató volt. Egyszer olvasott egy szöveget arról, hogy háborúban az éhező emberek egymást ették meg, s attól annyira rosszul lett, hogy felkavarodott a gyomra, s ahogy a kormányzót nézte a húst tépkedve, akaratlanul is az a képzelt kép ugrott elé, s igazán meg kellett erőltetnie magát, hogy illendően viselkedjen.

Megenni valamit, ami valamikor lélegzett, hús, vér, bőr, csont volt, mozgott és érzett?

S ez a csipesz is? Egyszerűen annyira barbár dolog volt! S az, hogy két kézzel ettek: amikor az egyik csipesz a tányérba nyúlt, a másik az ételt helyezte a szájba és fordítva. Ettõl persze rettenetesen gyors lett az evés, Giin abban sem volt biztos, hogy megrágják, ami a szájukba kerül. S persze így nem volt beszéd evés közben, csak előtte, utána és a két fogás között.

Mennyire más volt ez, mint amihez ő hozzászokott! A csaknem ceremónia számba menő, lassú étkezések, ahol egyszerre csak keveset szedtek a tányérjukra, mert azok a tálaktól és tálcáktól eltérően nem tartották melegen az ételt, s az étkezés közbeni beszélgetés alatt könnyen kihűlt, ami maguk elé vettek.

Így egészen megkönnyebbült, amikor végre vége lett és elvitték a tálakat és a tányérokat, s frissítőket szolgáltak fel.

- Nem tudom, de valahogy engem a CSU jelenlegi terjeszkedő politikája rossz érzéssel tölt el - szólalt meg végül Meron.