5. fejezet - elsõ kivágott rész Giin és az oderuti kormányzó beszélgetésébõl

A kormányzó, Hourd Teilliennuwa már öregedő, de még mindig robusztus férfi volt, fekete bőrű, csakúgy, mint a nem kaveni lakosság nagyobb része a bolygón, és rengeteget mosolygott. Beszélgetéseik légköre is könnyed volt, és barátságos, így általában elég zökkenőmentesen alakultak a két közösség kapcsolatai.

- Giin-ra - hajolt meg a kormányzó udvariasan, ahogy Giin az utolsó lépcsőn is fellépett. - Örülök, hogy eljött.

- Részemrõl az öröm, Teilliennuwa kormányzó - válaszolta Giin udvariasan, és tökéletes külsõs finomsággal érintette meg a férfi felé nyújtott személyi kártyáját.

Lassan sétáltak be a nagy, kétszárnyú ajtón, s ahogy a kormányzó hivatali folyosójára értek, újra megindult mögöttük az élet.

- Hallottam, újabb lakókkal gazdagította az Irati Központi Fegyházat - jegyezte meg a kormányzó kedélyes hangnemben.

- Ronda ügyek voltak - mondta Giin és megrázkódott. - Féltékenységből elkövetett emberölés az egyik, nemi erőszak a másik. Örültem végre, amikor mindkét ügy lezárult. Az utóbbi már csaknem egy éve folyt.

- Még szerencse, hogy nekem nincsenek bírói, csak politikusi kötelezettségeim. Ez mégiscsak könnyebb. Meg aztán nem hiszem, hogy ha bíráskodnék is, maradna bármi másra időm mellette, tekintve, hogy a bűnözés nálunk sokkal virulensebb. Sokszor gondolkozom azon, mi lehet ennek vajon az oka?

Giin szerette az idős férfinek a stílusát, ahogy lassan, kényelmes tempóban sétáltak az épületben (csaknem kaveni módra) és beszélgettek.

- Talán megemlíteném a tényt, hogy "vallási alapon elkülönülő, autonóm jogokkal bíró közösség"-ként vagyunk bejegyezve - mondta kis mosollyal.

- Gondolja, hogy a vallás az oka? - kérdezte a kormányzó kicsit megemelt szemöldökkel. Mikor Giin bólintott, megrázta a fejét. - A helyi lakosság majdnem háromnegyede valamelyik nagy vallási közösséghez tartozik: katolikus, muszlim, vagy különálló. Még néhány protestánsunk is van. De ez nem tűnik úgy, mintha megakadályozná õket a bûnözésben.

- A válasz talán ott található, hogy egy vallásszociológiai könyvet felütve mi a "fundamentalista irányzatok" címszó alatt vagyunk megtalálhatók, csakúgy, mint például a Bethelen a Független Protestáns Közösség, vagy a Síita Testvérközösség, amelyeken belül szintén bizonyíthatóan alacsonyabb a bűnözés.

- De nem annyira, mint maguknál.

- Mert mi nem úgy vagyunk fundamentalisták, ahogy õk - magyarázta Giin. - Ők elméleti módon azok, mi a gyakorlatban.

- Azaz? - Giin érzékelte a kormányzón az értetlenséget. - Magam is tanultam szociológiát, tudok egyet s mást a fundamentalizmusról, de nem hiszem, hogy ezt a fajta megkülönböztetést bárhol is olvastam, vagy hallottam volna.

Megálltak és egymás felé fordultak.

- Ez nem is vallásszociológiai kifejezés. Éppen csak nem találtam megfelelõbb szavakat - mentegetőzött Giin. - Azt akarja jelenteni, hogy náluk az tartozhat a közösséghez, aki hiszi azokat a hittételeket, amiket õk, s tagjaik egy része betért, tehát nem beleszületett a hitbe. Ezen kívül a praxis, a vallásgyakorlat módja nem annyira kötött. Nálunk majdnem kivétel nélkül mindenki beleszületett a gyakorlatba, amely nagyon szigorúan szabályozott, s ha valaki azokat egyszer tiszteletben tartja, teljesen mindegy, hogy mit hisz, közénk tartozik.

- Teljesen mindegy? - kérdezte a férfi meglepetten.

- Igen, bármennyire is furcsán hangzik - sóhajtott Giin. - Biztos vagyok benne, hogy a hozzánk tartozók legalább felét, de inkább kétharmadát, egyáltalán nem érdekli a vallás, annak ellenére, hogy az életmód, amelyet él, szociológiai szempontból vallásosként írható le, mivel templomba jár, több-kevesebb rendszerességgel tanulmányozza a közösség szent könyvét, betartja a közösség által megkövetelt viselkedési, étkezési és egyéb elvárásokat, és aláveti magát a vallásos elveken alapuló igazságszolgáltatásnak.

Abszolút értetlenség ömlött el a férfi arcán, gondolatain.

- De hát ha nem hisznek, akkor miért csinálják?

Giin nem tudott egy kis nevetést visszafojtani.

- Ó, azt nem mondanám, hogy nem hisznek. Hisznek ők, főként életmódjuk felsõbbrendûségében, a hagyomány szentségében, a család fontosságában meg ilyesmikben. Nekik ez a természetes, mert ebben nőttek fel, s amíg betartják a szabályokat, senki nem követeli meg tőlük, hogy az alapvetõ vallási elveket igaznak tartsák - bár még az is kijelenthetõ, hogy ezeket az elveket igaznak tartják, csak éppen ezek transzcendens hátterét tekintik fölöslegesnek.

- Ez igazán érdekes - bólintott a kormányzó, s lassan tovább indultak. - És a vezetők? Azoknak azért csak kell hinniük, nem?

- Igaznak kell tartaniuk azokat az alapvetõ értékeket, amelyekre a Kaven épül.

- És a hit?

- Arra sosem kérdezünk rá. Az annyira kevéssé megfogható, s mindenkinél annyira más. Nem lehet rá igazi definíciót találni. Mit kelljen hinni: azt, hogy Isten létezik? Vagy azt, hogy hatással van az életünkre? Vagy azt, hogy rendelkezik bizonyos, nagyon is emberi tulajdonságokkal, ahogy például a keresztények és a muszlimok beszélnek róla, hogy könyörületes, jóságos és türelmes? Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is elvont teológiai és filozófiai konstrukciók elfogadását várjuk? Azt, hogy ő egyszerre egy és három, és hogy Jézusban az isteni természet az emberivel együtt, de azzal nem elvegyülve volt jelen? Esetleg olyan hittételek elfogadását, mint a jövendő élet és az utolsó ítélet és az igazhitűekre váró örök gyönyörök? Esetleg mindezt együtt? - megálltak az iroda ajtaja előtt, de Giin érezte, hogy a kormányzót nagyon érdekli a kérdés.

- Azt tanácsolom, Giin-ra, folytassuk ezt a párbeszédet belül, amíg a kötelezõ kávé meg nem érkezik. Dolgozni ráérünk azután is. - A hivatal ajtaja kitárult előttük. - Fáradjon be, kedves barátom.

Helyet foglaltak a kényelmes fotelokban, s a kormányzó két kávét kért a titkárától. A rövid párbeszéd alatt Giin körülnézett a puritánul berendezett irodában.

- Szóval? Aki hisz, az miben hisz akkor? - zökkentette ki merengésébõl a kérdés.

- Azt tudja, Teilliennuwa kormányzó, hogy a kaveni szent könyv és vallás a Biblián alapul - kezdte Giin. A férfi bólintott. - Alapvető elgondolásaink és értékeink így a kereszténységhez állnak legközelebb.

- Azt hiszem, ez ellen mind a katolikus, mind a különálló egyházak élénken tiltakoznának - mosolyodott el a kormányzó. - Bár én muszlim vagyok, tudom, hogy azt mondják, hogy a maguk vallása kicsúfolása a Bibliának.

- Ennek a megtárgyalásába most talán nem mennék bele - mosolyodott el Giin is. - De a Bokra már tényleg nem hasonlít a Bibliára. Míg a Biblia erősen kötődik a Földhöz, ahol játszódik, és nem érthetõ meg a korabeli történelem és kultúra ismerete nélkül, a Bokra a mi hagyományainkhoz és történelmünkhöz kötődik erősen. A könyv mottója azonban mégis bibliai: "Aki azt mondja, hogy Jézushoz tartozik, annak úgy kell élnie, ahogy ő élt." Azt hiszem, ez az álláspont magyarázhatja azt, hogy miért a gyakorlat az elsődleges. S nem szabad elfelejteni azt sem, hogy bár a filozófia és a teológia művelése később magas szintre fejlődött Niesen, a kezdet mégiscsak egy kutatóexpedíció volt, amely természetesen nem teológusokból állt, hanem más, sokkal gyakorlatibb tudományok szakembereiből.

- De csak van valami, amit hinnie kell annak, aki üdvözülni akar! - erősködött a kormányzó, s Giin megadóan sóhajtott.

- Nos, ha ennyire erőlteti, akkor talán azt, hogy felelősek vagyunk egymásért, nem csupán magunkért, ugyanúgy, ahogy Jézus is felelősséget vállalt értünk, még halál árán is. S aki nem így él, az Isten szemében utálatos.

 

1. kivágott rész: a 2. fejezet (Giin) végébõl

 

Giin szeme kutatva meredt az érkezõkre. Jó játék volt ez, találgatni, ki lehet az, akire vár. A Vezetőség küldött ugyan át egy holoképet, természetesen, de azok alapján sokszor még véletlenül sem lehetett ráismerni a személyre, akiről készült. Csak annyi volt biztos, hogy a nő világos bőrű és sötét hajú. És huszonöt éves. És valamiért egyszer sem hívta, vagy kereste, pedig Giin már megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot, de csak a jelzés érkezett vissza:

Hívott fél készüléke nem kapcsolható.

Kikapcsolta. Vagy megsemmisítette. Kidobta az űrbe? A jelzés mindenesetre világos volt: hagyjatok békén.

Így most Giinnek arra a képre kellett hagyatkoznia.

Az érkezők szeme hasonló figyelemmel kutatta a várakozók tömegét barátok, rokonok, ismerõsök után, s egyre több és több volt az ölelkezõ pár: házastársak, jegyesek, családtagok, barátok? A nagy érkezési csarnok megtelt nevetéssel és jókedvű beszélgetések foszlányai visszhangzottak mindenfelé.

- ... ő nem tudott eljönni, de küldte maga helyett ezt a doboz csokoládét...

- ... s hallottam, hogy jobban van...

- ...  nem, nem értem miért kellett maga helyett...

- ... és apa megígérte, hogy kapok egy elefántot...

- ... maradni, holnap már át kell utaznom...

S mindezek mellé olyannyira sok és sokféle érzés és érzelem hullámzott és kavargott mindenfelé, hogy Giin kénytelen volt mentálisan befogni a fülét mint minden hasonló alkalomkor, mint legutóbb Lennen temetésén is.

Az érkezők egyre többen lettek. Giin egykedvűen állt a tömegben, és örült annak, hogy senki sem ismerte föl eddig. Az alkalomra direkt külsős ruhát öltött: egy díszes, fekete talárt és egy tarka, majdnem földig érő köntöst, az itteni divatnak megfelelõt. A nőnek írt egy üzenetet, hogy fog kinézni, így számíthatott rá, hogy külsős öltözéke ellenére fel fogja ismerni.

Vagy éppen azért.

Hirtelen egy csapat gyerek nyomult át az érkezési kapun, s mind az öröm, mind a hangzavar a tetőfokára hágott.

- Amara!

- Afara!

- Képzeld, Lanek azt mondta...

- Kemi-ra nem találta...

- Szerintem a második helyezés nem rossz...

- Holnap nem kell iskolába...

- Mazdra...

Ez utóbbi hang kicsit kizökkentette a gondolataiból. Lenézett: egy alacsony, fekete hajú lány állt elõtte, a gyerekcsoporttal érkezhetett.

- Igen? - nézett a gyerekre barátságosan.

- Ranka Munen vagyok.

Vagy mégsem.

- Oh, végre. Menjünk! - intett fejével a kijárat felé. Szeretett volna minél előbb eltűnni a zsúfolt csarnokból. - A járművem a csomagkiadónál parkol. Amikor megérkeztem, kértem a személyzetet, hogy a maga csomagjait pakolják hozzám. Valószínűleg már minden be van rakodva, s azonnal indulhatunk is.

Amikor érkezése után bement a csomagrendezőhöz, hogy megkérje õket a berakodásra, meglehetősen unottan tekintettek rá, éppen hogy nem küldték el, hogy rakodja a csomagokat ő maga. Természetesen amint meglátták vörös-ezüst járművét a hivatalos emblémával az elején és a hátulján, rögtön készségesebbek lettek, s megígérték, hogy az általa óhajtott csomagokat soron kívül be fogják pakolni.

- Értem - mondta a lány, s szótlanul követte Giint ki az épületbõl. Giin érzékelte neheztelését, s tudta, hogy az nem érti udvariatlan viselkedésének az okát, de nem akart ott bent, a tömegben bemutatkozni, mert az azzal járt volna, hogy a következő pillanatban megrohanják vélt vagy valós problémákkal, kérésekkel, vagy egyszerűen udvarias meghívásokkal, amelyeket nagyon nehéz, és teljesen illetlen lett volna visszautasítani.

Ezt abban a pillanatban el is mondta a lánynak, amikor végre kettesben voltak Giin járművében (amely természetesen az elsők között kapott engedélyt a felszállásra).

- Egyébként hadd mutatkozzak be. Giin Raas vagyok - tette hozzá végül, s abban a pillanatban, hogy kimondta, azt is érezte, hogy teljesen fölöslegesen. Illendő bemutatkozás helyett inkább nagyképű bejelentésnek hangzott. Giin alkalmanként gyűlölte a nevét.

A lány csak bólintott, s összehúzta magát az ülésben. Bár elég jól tudott uralkodni az érzésein, Giin mégis érezte gátján át-áttörő feszültségét, neheztelését, félelmeit. Nem ért rá azonban foglalkozni vele, mert a helyi forgalom nagysága és előre meg nem tervezettsége miatt az automata repülés nem volt megoldható, s kénytelen volt félmanuálisan navigálni. Közben azonban gondolatai vissza- visszatértek a mellette ülõre.

Nem nézett ki annak a szörnyetegnek, amelynek Barunnon, a lány volt mimosai mestere leírta. Szemtelen, tiszteletlen, okoskodó. A javaslatokkal vitatkozik, a kéréseket visszautasítja, a parancsokat sokszor nem teljesíti. A giidékkel rossz a viszonya, a családfõkkel egyszerûen tragikus. Végül már semmilyen feladatot nem mertem rábízni. Szerintem nem való safirnak, talán még giidének sem, de az én véleményem egyedül ennek kimondásához nem elég. Legyél vele nagyon óvatos.

Piiken, aki az iskolában a lány csoportját felügyelte, valamivel biztatóbban nyilatkozott róla. Kíváncsi, nyitott, bár sokszor tiszteletlen és felületes. Kicsit hirtelen. S ne felejtsd el, hogy földi - egész más a hozzáállása egy csomó dologhoz: családhoz, hagyományhoz, engedelmességhez.

Giin nem tudta, mit gondoljon. Piikent ismerte, Barunnont nem, de ez utóbbi mazdra is szimpatikus volt számára (s amikor utánanézett, látta, hogy csaknem tökéletesen kitűnő minõsítésű), s nem gondolta, hogy személyes antipátia vezérelte volna jellemzésében. Lehet, hogy a lány egyszerûen csak nem alkalmas erre a munkára, gondolta végül. De ezt a gondolatot rögtön vissza is utasította: nem akarta egyébként is előítéletekkel terhelt kapcsolatu­kat újabb előfeltételezéssel nehezíteni.

- Velem fog lakni és dolgozni - mondta végül, amikor automata pályára tértek, s ráért végre másra is figyelni, mint a műszerekre.

- Gondolom, így mindig szem előtt tud tartani - mondta a lány morcosan. - Ahogy Barunnon-ra bizonyára figyelmeztette is.

Szemtelennek szemtelen, döntötte el magában Giin, de hangosan csak annyit mondott:

- Nem egészen. Nincs még elegendő gyakorlata, hogy önállóan engedjem dolgozni. Nem ismeri sem az itteni viszonyokat, sem az embereket.

Ranka csak vállat vont, bár kissé megemelte szemöldökét Giin hibátlanul udvarias és tiszteletteljes válaszán. Lehetetlen volt nem érzékelni a belőle áradó bizalmatlanságot. Giin magában nagyot sóhajtott. Legalább annyi kedve volt a beszélgetéshez, mint a lánynak, de ha nem akarta a következő órákat, napokat ellenséges légkörben tölteni, neki kellett lépnie valamit, mert a másik magatartása egyértelműen mutatta, hogy felőle nem várható semmilyen nyitás.

- Mikor volt utoljára otthon? - kérdezte, de érezte, hogy túl formálisan hangzott.

- Mielõtt a Mimosára helyeztek volna - felelte engedelmesen, de nem kevésbé mereven Ranka.

- Szeretne visszakerülni a Földre? - ez a kérdés nem volt puszta udvariasság, éppen ellenkezőleg, talán túlontúl is személyes, de már kint volt, nem lehetett visszaszívni.

A lány egy pillanatig gyanakodva nézett rá.

- Miért kérdezi? Ha ma kirúg, holnap már van is arrafelé járat?

- Az Oderut-17-rõl nincs a Földre közvetlen járat - jegyezte meg Giin szárazon. - Ahhoz előbb az Oderut-3-ra kellene mennie. Annak a tranzitállomásáról indulnak a Földre is járatok. De, tartok tõle, hogy nem túl gyakran, így jó pár napot kellene odafönt várakoznia.

Ranka megrázkódott.

- Idefelé háromszor is át kellett szállnom. Összesen négy napot töltöttem ezeken az állomásokon. Nem szeretem õket.

- Miért?

- Valahogy idegesít az a tudat, hogy kint vagyok az űrben, legalább egyheti repülésre minden lakható bolygótól? - egy pillanatra elhallgatott. - Nem is tudom, ez miért zavar. Űrhajóban például sosem volt ez az érzésem. Csak az állomásokon. Elég bután hangzik, gondolom - tette hozzá kis félmosollyal, mentegetőzve.

- Nem tudom - mondta Giin. - Én az egész repülés alatt hasonlóan érzem magam, és ami a legrosszabb, hogy igazából dolgozni sem tudok. Ezért ha tehetem, nem ülök űrhajóra. Számomra kiválóan megfelelnek a bolygóközi holografikus beszélgetések is, s olyankor ráadásul nem is kell napokat várni a találkozásra.

- Azért a személyes találkozást nem pótolja semmi. És holobeszélgetésen keresztül az érzékelés is teljesen használhatatlan. Csak amennyit a másik testbeszédébõl leolvasható...

Giin elégedetten vette tudomásul, hogy sikerült feloldania a kezdeti fagyosságot. S ahogy a rossz érzések kicsit lecsitultak a lányban (még mindig nem tudta, hogy lányként, vagy nőként gondoljon-e Rankára), gátja is stabilabbá vált. Giin kis kérdésekkel, udvarias megjegyzésekkel bátorította a beszélgetést, így mire megérkeztek Giin házához, az ellenségesség utolsó jelei is eltűntek, s Giin néha-néha reményt látott megcsillanni a barna szemekben.

Lány, nem nő - döntötte el végül. Huszonöt éves, de még bizonytalan, sokszor hirtelen, olyan dolgokról is ítéletet mond, amelyekről igazából nincs mélyebb tudása. Semmiben nem hasonlított Giin huszonöt éves kori önmagára: ő zárkózott volt, noha nem bizalmatlan, és nehezen mondott - már akkor is - véleményt, ha valamiben nem volt biztos. Inkább hallgatott, és ha megkérdezték, udvariasan visszautasította, hogy válaszoljon.

Amikor leszálltak a ház mögötti kis ligetben megbújó parkolóban, Giin megkönnyebbülésére rögtön összefutottak az éppen kertet rendezgető kertészekkel, akik készségesen segítettek Ranka holmijainak a házba szállításában, s rögtön ki is kérdezték, honnét való, s előreláthatólag meddig marad. Mire minden a házba került kíváncsiságuk is kielégült, s egymás között meghányva-vetve az új információkat, visszatértek dolgozni.

- Kedvesek itt az emberek - jegyezte meg Ranka, amikor végre kettesben voltak.

- Fiatal, csinos hölgyekkel általában nagyon kedvesek - mosolyodott el Giin. Ranka, várakozásával ellentétben, nem pirult el, csak egy fájdalmas fintort küldött felé. Mindketten megragadtak egy-egy csomagot, s Giin Ranka leendõ szobája felé vette az irányt. A lány menet közben válaszolt.

- A Mimosáról nem ez volt a tapasztalatom. Ott, ha nem követeltem valamit, magamnak kellett megcsinálnom. Senki nem volt előzékeny. Az emberek hidegek voltak. Mindig kívülállónak éreztem magam. Például ez a csomagcipelés is - letette a táskát a lábához, s Giinre nézett. - Barunnon-ra sosem segített volna cipekedni, ha külön és nyomatékosan nem kérem.

Giin nem válaszolt azonnal, hanem megvárta, míg a szobába érnek. Ott letette a csomagot, Ranka felé fordult, s csak amikor a lány teljes figyelmét élvezte, mondta nagyon komolyan:

- Ranka-ra. Maga földi, aki tizennyolc éves korában otthagyta szülőbolygóját, s egy multikulturális világ egyetemén töltött hét évet, azt is főként tanulással, egyébként most nem lehetne itt. Így van?

- Így.

- Volt-e valaha, azelőtt, hogy kirendelték volna, valamelyik társánál látogatóba a Shremeyán kívül?

- Nem, de a Shremeyán elég sok helyen voltam.

Giin megrázta a fejét.

- Az nem jelent semmit. Az ottani közösségi életre erősen rányomja a bélyegét az, hogy rengeteg különféle származású és kultúrájú ember él ott. Amit ott tapasztalt a Kavenről, az talán eltérő volt a földitõl, de mégsem az, ami a Kaven mindenhol máshol az univerzumban.

- Nem vagyok biztos benne, hogy értem - felelte Ranka óvatosan.

- Nézze, Ranka-ra...

- Nem szólítana egyszerûen csak Rankának?

Giin nem tehetett mást, elmosolyodott.

- Nos, például ez is - Giin maga alá húzott egy széket és leült. A lány az ágyra huppant, és kíváncsian várta Giin válaszát. - Az a Kaven, amelyben a Földön felnőtt, és amelyet később a Shremeyán megismert, különbözik attól, ahogy az máshol kinéz. Megvan az oka annak, hogy a külsősök nem igazán szívelnek bennünket.

- De... - vágott volna közbe a lány, de Giin felemelte a kezét, hogy megállítsa.

- Még nem fejeztem be - mondta határozottan. Ranka kicsit összehúzta magát és bólintott. - A hagyományos kaveni közösség borzalmasan egyenlőségpárti, ami a nemeket illeti. Olyannyira, hogy annak, aki nem benne nőtt fel, nem csupán udvariatlannak, hanem egyenesen gorombának tűnik. Mindemellett nagyon nagy tisztelet övezi azokat, akik vezető pozíciót töltenek be: a mazdrákat, a családfőket, igazgatókat; de legfőképpen a mazdrákat és azon belül is a safirokat. Ez a tisztelet viszont sokszor abban nyilvánul meg, hogy magukra hagyják őket problémáikkal, gondolván, hogy nem szorulnak segítségre megoldásukban. Jegyezze meg, Ranka-ra: rangban maga fölött állónak bármilyen segítséget felajánlani, hacsak ő nem kéri, udvariatlanság.

- De hát miért? - kérdezte értetlenül Ranka.

- Mert ezzel szinte azt mutatja ki, hogy nem tartja õket képesnek a probléma megoldására.

- Ez hülyeség.

Giin elnevette magát.

- Úgy érzem magam, mintha egy külsőssel beszélnék.

A lány keresztbe fonta karjait és sértődött arcot vágott.

- A családi krónikák szerint nincsenek külsősök felmenőim között.

- S mégis, mivel a földi Kaven egy más világ, mely nem él elszigetelve az ottani társadalomtól, ellenben az egész Föld, az ottani kaveni közösséget is beleértve, elszigetelten él a lakott univerzum többi részétől, magának, Ranka-ra, nagyon kevés fogalma van arról, hogy is élünk mi, tősgyökeres, hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodó, sokszor korlátolt kaveniek a világ többi részén.

- Az, hogy ilyen formálisan szólít meg, pedig megengedtem, hogy csak Rankának szólítson, része ennek az eltérésnek?

Giin bólintott. - Így van. Kettőnk közül egyedül én kezdeményezhetem a kevéssé formális viszonyt. S ez vonatkozik mindazokra, akik rangban maga felett állnak: a giidékre és a családfőkre például.

- De hát én vagyok a nő - mormolta Ranka, de már visszavonulóban.

- Barunnon-rának is felajánlotta a tegeződést?

- Ugyan! Barunnon-ra legalább nyolcvan éves!

- Én pedig negyvenöt, ami még mindig hússzal több, mint a huszonöt. - Amikor Ranka fülig vörösödött, még hozzátette, nem kis iróniával: - Ez az egyenlőség hátránya kaveni módra. Éppen ezért már most megkérem, hogy az összes giidével, akivel a következő napok folyamán találkozni fog, legyen maximálisan udvarias. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ne szólaljon meg, amíg nem kérdezik, s lehetőleg ne használja a lisht. Az átlag kaveniek itt ugyan sokkal nyitottabbak, mint máshol, általában véve ez még a családfőkre is igaz, de a giidékre ez nem jellemző automatikusan. Sokan máshonnan kerültek ide, nem ez az első szolgálati helyük. Kettő közülük ráadásul safir képesítésű. Van még egy nyugalomba vonult safirunk is, aki azon felül, hogy lassan százharminc éves lesz, még Mazdra Immis is, Nagymester, kiváló kibernetikus. Szigorú öreg hölgy, jobb, ha nem haragítja magára mindjárt a legelején.

Ranka nem emelte fel a tekintetét a lábairól, úgy jegyezte meg halkan: - Barunnon-ra ezeket sosem mondta el. Amikor aztán, gondolom rögtön elsőre sikerült magamra haragítanom a giidéket, csak félrevont, és alaposan leteremtett, hogy mennyire udvariatlan vagyok.

- De, gondolom, nem ez volt az egyetlen problémája?

A lány még mélyebbre hajtotta a fejét.

- Nem - mormolta halkan. - Hanem az, hogy túl sokat törődtem a külsős ügyekkel, voltak külsős ismerőseim, aztán... aztán összevitatkoztam egy giidével és elszabadult a pokol...

Giin megcsóválta a fejét.

- S ugyan min?

- A fia... kiszakadt. Aztán kint megbetegedett az ételtől. Kórházba szállították, s úgy nézett ki, hogy meg fog halni. Neki pedig meg sem fordult a fejében, hogy meglátogassa. Én ezt kegyetlennek gondoltam, és meg is mondtam neki. - Legyintett. - A fiú persze túlélte, de aztán valahogy már semmi nem akart sikerülni. Nem tudtam, hogy ez a kiszakadás-dolog olyan komoly. Nálunk, a Földön ilyen nem nagyon van. És beházasodni is könnyebb. De mindegy. Mire észbe kaptam, vitában álltam az egész körzettel, meg talán nem csak azzal körzettel, hanem a többivel is a környéken. Valakinek egyszer az arcába is mondtam, hogy kegyetlenség, amit ezekkel a gyerekekkel csinálnak. De erre meg azt mondták, hogy én is csak egy ugyanilyen kölyök vagyok. - Megcsóválta a fejét. - Aztán ideküldtek. Most várom az ítéletet, hogy nem vagyok alkalmas safirnak, de még giidének sem, menjek vissza a Földre, és vége.

Annyi reménytelenség volt a lány hangjában, hogy Giin megszánta.

- Ranka-ra, szeretne safir lenni? - kérdezte komolyan.

- Persze. De azt hiszem, már lemondtam róla. Még egy évet sem voltam képes eltölteni az első helyemen, s az ott kapott képesítéseim borzalmasak. Előbb-utóbb majd itt is belegázolok valakinek a lelkébe, és akkor vége. Tudom, hogy így lesz.

Giin nem próbálta megcáfolni, vagy alátámasztani a lány szavait. Helyette inkább másról kezdett el beszélni, remélve, hogy Ranka érteni fogja, amit mondani szeretne.

- Az igazi vezető ismeri az embereket, akiket vezetnie kell. Tudja, hogy élnek, s tud velük együtt élni. Tudja, vagy ha nem, megtanulja szokásaikat és azok szerint él és viselkedik, hogy ne számítson kívülállónak közöttük. Csak ha elfogadják, tudja vezetni őket, csak akkor hallgatnak arra, amit mond. Mindegyikünknek, ha új helyre kerül, elõször tanulnia kell. Megismernie, kiismernie a szokásokat, s megtanulnia ezek szerint élni és viselkedni. Aztán meg kell ismernünk az embereket, akikkel együtt fogunk dolgozni, meg kell találnunk a közös hangot. Veszekedés, kiabálás, sértegetés, bármennyire igaz is mögötte az indulat, sosem fog meggyõzni senkit, éppen ellenkezõleg. Ranka-ra, a maga első dolga most az, hogy megtanuljon vezetni. Ez, és semmi más. A világot nem a gyakornokéveiben váltja meg az ember. Majd amikor giidének vagy safirnak kerül valahová, s már megszerezte a magát körülvevő emberek tiszteletét és megbecsülését, akkor próbálkozhat meg azzal, hogy véghezvigye, amit jónak lát. De addig a maga dolga a tanulás.

A lány egy darabig nem válaszolt, csak a lábait lóbálta, s a padlót nézte mereven.

- Giin-ra, maga szerint lehet még belőlem safir? - kérdezte végül.

- Nem látom, miért ne lehetne - mosolyodott el Giin és felállt. - A magam részéről megpróbálok majd segíteni ebben. De most már talán éppen ideje lenne befejezni a pakolást, nem gondolja?

S bár szavaiban és magatartásában ez nem tükrözõdött, hirtelen megörült annak, hogy a lány idekerült hozzájuk. Éppen a legjobbkor: ha képes lesz megfelelően viselkedni, kitűnő segítõtársra találhat személyében abban a küzdelemben, ami most előtte állt.

Mert hogy Perin levelét fel fogja hozni a három nap múlva esedékes éves nagygyűlésen, az biztos. És az még csak a kezdet lesz...