Az oldal cookie-kat (sütiket) használ a működéséhez és a felhasználó-statisztika adatok gyűjtéséhez. Oldalunk és cégünk adatkezelési tájékoztatóját a következő linken olvashatja el: http://csodaidok.hu/download/Shremeya_adatkezelesi_tajekoztato.pdf

Hát akkor, majd' egy év írásmentesség után íme egy MUNKAVERZIÓ az első fejezetről:

1. fejezet

Judy

 

Olyan szorosan fogták körbe az ágyat, hogy Vrecke doktornak, kórházuk vezető orvosának rájuk kellett szólnia:

Mindenki azonnal két lépést hátrébb!

Miután elléptek, újabb két lépést parancsolt. Csak utána fordult feléjük.

Hát akkor Judin-ra, Tilinn-ra, készen állnak?

Judy szeme végigfutott a műszereken, majd a többi, az övéhez hasonló kijelzőt figyelő kollégáján. Bár Vrecke csak őt és Tilinnt, a biotechnikusok vezetőjét nevezte meg, legalább tízen voltak itt olyanok, akik nélkül ez a pillanat nem, vagy csak jóval később érkezhetett volna el.

Mindenki bólintott, aztán Judy összenézett Tilinn-nel.

Mehet – mondta.

Tilinn még egyszer ellenőrizte Harmincnégyes agyhullámait.

Még tart a REM fázis – mondta. – Ébreszthetjük.

Harmincnégyes, ahogy a korábbi kísérletek alapján várták is, gyorsan ébredt, mindössze néhány másodpercébe került végiggondolni, ki ő, és hol is van.

Judyra nézett, majd Tilinnre, aztán óvatosan körbenézett, a fejét is mozgatva, majd megemelte a kezét.

Szóval... khm... szóval sikerült. – A hangja halk volt, és rekedt. Utoljára kisgyermekkorában, jó harminc évvel korábban használta.

Judy nem válaszolt. Mindenki tudta, Harmincnégyest is beleértve, hogy sikerről távolról sincsen szó, egy hosszú út egyik jelentős állomását érték el csupán. A kezét nyújtotta Harmincnégyesnek, aki tétován, mintha ujjait próbálná, kapaszkodott bele, majd lassan megpróbált felülni.

A gyógytornászok, akik az elmúlt évben a testét gondozták és erősítették, izgatottan törtek előre, egyikük óvatosan, de határozottan megfogta Harmincnégyes másik kezét, ketten pedig mögé léptek, hogy ha szüksége van segítségre, megadják neki. De Harmincnégyes gond nélkül felült, csak arcán és érzésein futott végig némi ijedtség.

Ez... ez furcsa – mondta, továbbra is rekedten. – A hátam... feszül. És itt, a lábamnál is – mutatott a combjára. – Ilyet... még sosem éreztem.

A gyógytornászok megértően bólogattak, de Judy nem várta meg, hogy magyarázatba is kezdjenek. Az elmúlt hetekben több százszor elmondták már Harmincnégyesnek, hogy mi várható. Volt ennél fontosabb dolog is.

Ellenőriznünk kell, megfelelő helyekre kötötték-e a technikusok a külső hatások érzékelését – jelentette ki, mire többen is megmozdultak. A gyógytornászok az ágyat állították ülőhellyé, mások saját termináljaik elé léptek, akiknek nem volt dolguk, engedelmesen a falig hátráltak, hogy a kísérletet végző technikusoknak megadják a szükséges helyet. Harmincnégyes ezáltal pont szembekerült a szoba sarkában kialakított holomezővel, ahonnan legalább száz mod kísérte feszült figyelemmel az eseményeket.

Na, milyen? – kérdezte izgatottan Hatvanas, Harmincnégyes élettársa, akinek a testét húsz másikkal együtt szintén készítették a „kiszállásra”.

Más. Kötött. Nem… – lehunyta a szemét – …nem tudok elmenni. Be vagyok zárva!

Judy érzékelte a váratlan pánikot, mire saját nyugalmát Harmincnégyesre kiterjesztve Tilinnre nézett. Persze, Harmincnégyessel beszéltek erről is, de egészen más tudni valamiről, mint megtapasztalni.

Kettes-hármas – mondta hangosan. Tilinn-nel úgy egyeztek meg, hogy tízes skálán méri a pánikot. Hat fölött felfüggesztik a kísérletet, nyolc fölött pedig abba is hagyják. Tilinn megkönnyebbülten mosolyodott el. Pár másodperc szünet után a kezében tartott kontrollert kissé felemelve Judy újra Harmincnégyes felé fordult.

Mehetünk tovább?

Harmincnégyes bólintott, mire valami halkan roppant a nyakában. Odakapott.

Judy elmosolyodott.

Úgy látom, nyaknál tökéletes.

Néhányan elnevették magukat, de Harmincnégyes nem mosolygott vissza. Továbbra is a nyakát fogta.

Ez... ez mi volt? A gerincem? – kérdezte-suttogta ijedten.

Ismét nevetés hangzott fel, Judy viszont komolyított saját arckifejezésén.

Öö... igen. De nem veszélyes. – Fejkörzést végzett, neki is roppant a nyaka. Csoda is lett volna, ha az elmúlt napok görnyedései után nem recseg-ropog kissé. – És nem fájdalmas. Ideadnád a kezed?

Harmincnégyes bólintott, kezét Judy kezébe helyezte, majd becsukta a szemét.

Judy beállította a kontrollert, majd helyet adott a mellé lépő technikusnak, aki a kezében tartott műszert enyhén Harmincnégyes mutatóujjához nyomta.

Jobb kéz, mutatóujj, felső ujjperc, enyhe, hideg nyomás – mondta azonnal Harmincnégyes, mire a technikusok bólintottak, és a vizsgálatvezető a műszeren állítva a hüvelykjéhez szorította a gépet. – Jobb kéz, hüvelyk, erős, langyos nyomás.

Aztán gyűrűsujj, tenyér, csukló. Mellkas, hát, has, lábak.

Judy megpróbálta érzékelni is Harmincnégyest, de csak az érzéseit fogta, a testtájakhoz tartozó érzetek egészen mások voltak, mint amit valaha tapasztalt. Közben szemével azt a monitort nézte, amelyen a mod agyában lejátszódó folyamatok látszottak, és próbálta megérteni, mit is érzékel.

Itt-ott meg kellett állniuk, hogy a technikusok igazítsanak a mod interfészén, de különösebb problémát nem tapasztaltak.

A majd húszperces vizsgálat végén mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Egyelőre úgy néz ki, hogy minden rendben. A következő pár nap megmutatja, mennyire tudtuk belőni az ürítéssel kapcsolatos érzékelést, mivel ilyen azelőtt nem is létezett – összegezte Tilinn. – Megpróbálnál felállni?

A gyógytornászok ismét előléptek, de nem segítettek a férfinak, csak megálltak, hogy szükség esetén közbelépjenek. Egyelőre még ők sem mérték fel, mennyire alkalmas az előzőleg előkészített test és izomzat arra, hogy valóban mozgassa és megtartsa a testet – mint ahogy az is elképzelhető volt, hogy a másmilyen testképzethez szokott férfi eleinte nem lesz képes a fizikai testét mozdítani – bár a mód, ahogy kezével, arcával és felsőtestével gesztikulált, arra utalt, hogy jó munkát végeztek a programozók.

Harmincnégyes óvatosan lehúzta lábairól a takarót, megnézte magának a végtagokat, aztán kiült az ágy szélére. Az egyik nővér állított valamit az ágy mellett álló panelen, mire az átlátszó felület ezüstössé vált, így Harmincnégyes mint egy óriási tükörben megnézhette magát.

Nem szólalt meg azonnal, egy ideig csak nézte a képet, néha megérintette az arcát, a haját, a lábait.

Szóval… így nézek ki.

Nagyon más, mint amire számítottál? – kérdezte Judy, aki kitűnően érzékelte Harmincnégyes bizonytalanságát.

A férfi felnézett, és fintorogva elmosolyodott.

Hasonlítok arra, amilyennek gondoltam magam, de… mégis más. Ráadásul az egész testem olyan… nehéz. Esetlen. A mozgásom... ronda.

Judy bólintott, de Tilinn értetlenül nézett Harmincnégyesre.

Miért lenne ronda? Teljesen természetes.

Harmincnégyes erre nem felelt, csak vállat vont, majd egy mély levegővétel után felállt. Kiegyenesedve megingott kissé, de nem annyira, hogy a gyógytornászoknak segítenie kellett volna. Aztán támaszkodás nélkül tett egy lépést, majd még egyet. Judy már ezt is csodálatosnak tartotta, ekkor azonban Harmincnégyes meglódult, és a tükröt megkerülve hosszú, egyenes léptekkel a kórházi szoba ajtajához sétált, és kinyitotta.

A szobában lévőkből szinte egy pillanat alatt robbant ki az ujjongás és a taps.

Ez az!

Szuper!

Nagyszerű munkát végeztetek!

Judy azonban érzékelte Harmincnégyes csalódottságát és bizonytalanságát, ahogy a folyosóra kilépve körülnézett.

Nem erre számítottál – mondta a háta mögött állva.

A férfi megfordult, és ránézett.

De, csak... rádöbbentem, hogy ha unom, nem tudok váltani.

Kitűnő lehetőség a monotóniatűrés és a kitartás erényeinek izmosítására.

Harmincnégyes felnevetett, de nevetése köhögésbe fulladt.

Azt hiszem, a lélekgyógyászoknak bőven lesz rajtunk munkája.

Mindenkin lenne. Csak nem mindenki kér segítséget – vont vállat Judy, és ügyelt, hogy könnyeden, mégis meggyőzően beszéljen. – Ráadásul, gondolj bele, még te voltál az, akit a pszichológiai profilja alapján leginkább alkalmasnak találtak a reális világba való kilépésre.

Arról nem is szólva, hogy két éve várok erre – mutatott körbe, miközben a szobában a többiek, a virtuálisokat is beleértve, még mindig ünnepeltek. – De most, hogy tudom, legalább fél évig nem léphetek újra virtuális térbe, nagyon... kevésnek érzem.

Túl sokat adtál túl kevésért.

De legalább most már valamennyire úr vagyok a testem felett.

Judy bólintott. Az elmúlt két évben rengeteget dolgoztak azon, hogy a reális térbe visszatérni kívánók agyát megtanítsák újra látni, hallani, szagolni és tapintást, ízt érzékelni – sikertelenül. Harmincnégyes, aki végig az első „felébresztésre” váró virtuális volt, végigélt már jó pár órát egy néma, süket, vak és mozgásképtelen testben, mire megértették, hogy ez az út járhatatlan. Harmincnégyes mozgása egy irtózatosan bonyolult matematikai, programozási és biológiai bravúrnak volt az eredménye, amelynek során a test kemény munkával újra élővé tett idegeinek jeleit összekötötték azzal az interfésszel, ami a modot addig a virtuális világgal kapcsolta össze, és a fizikai mozgás biológiai jeleit kompatibilissé tették a virtuális világ mozgásának elektronikus jeleivel. Ez természetesen sok buktatót hordozott: a virtuális világ tagjainak például időnként szárnyuk vagy hat-nyolc végtagjuk is volt, amelyeket az agyuk mind megtanult kezelni – viszont vécére egyáltalán nem jártak, ezért annak a beidegzése még folyamatban volt, de ehhez a technikusoknak egy, már a reális térben élő agyra volt hozzá szükségük. Próbálkoztak ugyan a még a virtuális térben élő agy „előtrenírozásával”, de a felnőtteknél ez a módszer teljesen sikertelen maradt.

Judy, aki jó egy fejjel magasabb volt Harmincnégyesnél, a karját nyújtotta a férfinak.

Jöjjön, mutatok valamit, amiért lehet, hogy megérte kiszabadulni a dobozból – mondta elmosolyodva.

Harmincnégyes intett, hogy nem kér segítséget, de Judy érzékelte, hogy örül a kíséretnek, majd megindultak a kijárat felé. Természetesen szinte azonnal utánuk lódultak a gyógytornászok, végül kivétel nélkül az egész stáb.

A folyosó nem volt hosszú, és a kis épületet övező kis liget egyik tisztására nyílt. Harmincnégyes teste jól bírta a megerőltetést – a gyógytornászok kitűnő munkát végeztek –, de a lépcsőfokokkal meggyűlt a baja. Csak Judy karjába kapaszkodva tudott lemenni rajtuk, miközben sziszegett.

Ez... fáj a combomnak – magyarázta, de aztán már lent is álltak a gyepen.

A kertté alakított tisztás kaveni szemmel nézve is kiemelkedően szép volt, és Judy azt is tudta, hogy nemcsak a kertészeknek, de a biológusoknak is mekkora munkája van benne. A tenger felől enyhe szél fújt, a parti, egyre jobban differenciált, egyre dúsabb mediterrán égövi növénytakaró felől nehéz, édes szagokat hozott.

Lehunyta a szemét, mély levegőt vett. Érzékelte, hogy Harmincnégyes ugyanezt teszi mellette.

Aztán a pillanatnak vége lett.

Most jó lenne felszállni. De nem tudok repülni. Nem tudok elmenni innen – szólalt meg a mod panaszos hangon.

Bólintott, és felé fordult.

Eddig csak elméletben tudtad, hogy határaid vannak. Most ezek a határok fizikai valósággá váltak. – Újra végignézett a kerten. – Nagyon nehéz lesz megtanulni elfogadni őket.

Nem tudom, hogy képes leszek-e rá.

Judy újra bólintott, de erre már nem tudott mit mondani. Lehet, hogy még a modok sem rehabilitálhatók. Ezt is számításba vették. De odabent már két neuropszichológus specialista is várta Harmincnégyest, akik mindent el fognak követni, hogy segítsenek neki visszatalálni a testi, fizikai életbe. És ha nem sikerül – még mindig visszatérhet a virtuális világba.

Na, hogy tetszik a kinti világ? – szólalt meg mögöttük Vrecke hangja, és Judy úgy érezte, ez a tökéletes pillanat arra, hogy lelépjen. Kórházi felettesének stílusa idegesítette, és túl fáradt volt most ahhoz, hogy gátoljon és uralkodjon magán.

Megfordult, majd az udvarra lassan kiérő csoport tagjain áttörve visszament az épületbe, az irodájába, majd lerogyott az asztala mellé.

Az elmúlt hetek teljesen leszívták az erejét. Sokszor nem is hitte, hogy eljuthatnak idáig, és most, hogy végre sikerült, még örömöt sem volt képes érezni. Andrannal is alig foglalkozott. Ha Leon nem vállalt volna akkora részt Andran neveléséből, nem is tudta volna megcsinálni.

És ez nem volt kellemes gondolat. Leon sosem volt teljesen az. Mert, persze, Andran esetében rengeteget segítettés nem, nemcsak a munkája miatt, hiába akarta néha ezt elhitetni magával – , másrészt viszont ott volt az ügy. Az ügy, ami jórészt az ő, Judy hibája volt, és amivel az elmúlt hónapokban a munkája miatt sikerült nem foglalkoznia, ha néha fel akart jönni, még maga előtt is elgátolta. Közben pedig szinte hallotta Narya neheztelő hangját: Már megint blokkolsz.

Ma azonban nem blokkolhat, nem halogathat tovább, mivel Leon este beszélni szeretne vele. Szembe kell néznie a történtekkel, és valahová el kell helyeznie, bármennyire is fáj. És rendeznie, rendezniük kell kettejük helyzetét is, erre már többen is célozgattak a kaveniek közül. Sőt, még a külsősök közül is, bár ők sokkal nyitottabbak és megértőbbek voltak, mint a kaveniek.

Ambeon is napok óta szeretne vele beszélni. Nem mondhat neki nemet, hiszen Ambeon a polgármester letelepedésük óta, és Judyt tavaly a Tanács az egyik helyettesének választotta. Nyilván az a probléma, hogy hetek óta nem igazán figyelt a helyettesi teendőire, amelyekből van bőven.

Ingerülten fújtatott, és felállt.

Azt mondta, este megy haza, és még csupán kora délelőtt van. Ad még fél nap haladékot magának.

Gyors léptekkel sietett végig a folyosón a kijárat felé, közben detáján jelezte az alfai – ahogy az új településüket bolygójukról elnevezték – űrrepülőtér felé, hogy kér egy gémet a Hélioszhoz. Mivel fél szemmel azt figyelte, mikor kap visszajelzést, nem vette észre a kisfiút, aki egy oldalsó helyiségből futott ki elé. Kis híján hasra esett benne, a kiskölök viszont fenékre pottyant, és torkaszakadtából bőgni kezdett.

Matt, mondtam már, hogy ne rohangálj… – hallotta meg rögtön anyja hangját is.

Mintha torkon ragadták volna.

Matt. Matt és Maunin. Maunin és Leon – és Matt.

Az ügy, amivel nem akart foglalkozni, tessék, elébe jött.

Hihetetlen erőfeszítéssel elgátolta az érzéseit, és lehajolt a kisfiúhoz.

Gyere, segítek felállni – nyújtotta ki felé a kezét.

A kisfiú ügyet sem vetett rá, rendületlenül bőgött tovább, és Judynak újra el kellett gátolnia az ingerültségét.

Na, látod! Ez a vége az állandó rohangálásnak! – érkezett meg melléjük Maunin, és egy mozdulattal felállította a gyereket. – Szia, Judy!

Judy nyelt, és rámosolygott Mauninra.

Eddig sem mutatta, mit érez, ezután sem fogja. Nem Maunin hibája. Szabad emberek közötti szabad döntések… Hiszen Leon semmilyen módon nem kötelezte el magát mellette!

Valóban, sosem kötöttek írásos szerződést arról, hogy egymáshoz hűségesek lesznek. Sőt, még szóban is csak addig jutottak el, hogy megpróbálják. Az meg nem kötelez semmire, ugye?

Hogy mennyire utálta ezt a külsős tempót! És közben mennyire érezte, hogy a probléma nem is ott van: nem Leonnál és a külsősöknél, hanem nála!

Szia! – mondta, miközben kiegyenesedett, és megpróbált újra a kijárat felé indulni.

Nem, nem fog beszélgetni – senkivel sem, de Mauninnal itt és most különösen nem.

Judy, egy pillanatra!

Tudta!

Érzéseit továbbra is elgátolva fordult meg.

Igen?

Leon ma délután is kint lesz a Skalban a gyerekekkel, ugye? – S mivel a válasz egyértelmű volt, meg sem várta Judy bólintását, máris kérdezett tovább: – Megtennéd, hogy megkéred, hogy estig vigyázzon Mattre is?

Judy eddig csak feszengett, de Maunin kérdése felbosszantotta. Leon a Skalban dolgozott. Három évnél fiatalabb gyerek pedig csak szülővel mehetett oda – Leon nyilván nem tud majd dolgozni, ha Maunin rásózza Mattet. De sikerült nem dühösen válaszolnia.

Nem Leonhoz megyek. De ha oda is mennék, akkor is azt mondanám, hogy személyesen kérdezd meg tőle – felelte egyenesen, és bár szívesen hozzátett még volna egy kisebb szentbeszédet, nem tette.

Maunin mégis védekezőre fogta.

Nézd, én nem vagyok kaveni. Tudom, hogy az egész gyerek- és család-dolog nálatok szent meg minden, de én máshogy gondolom – vágta ki harciasan.

Nem erről van szó. Hanem arról, hogy Leon a Skalban dolgozik. Másrészt még az uniós jogrend szerint is ugyanannyi joga van akkor és ott együtt lenni Matt-tel, amikor akar, mint neked. – Itt megint erőt vett magán, és nem tette hozzá, hogy nem csupán akkor, amikor számodra így kényelmesebb. Pedig szinte fájt nem kimondani.

Maunin ingerülten vont vállat.

Lehet, hogy még az uniós jogrendben is így van, csakhogy itt most semmilyen jogrend nincs – mondta mérgesen, de Judy tudta, hogy indulatossága ellenére le fogja adni a kisfiút Leonnál, Leon pedig igent mond, csak hogy együtt lehessen vele.

Bosszankodva lépett ki az épületből, de a csodálatos idő és az elé táruló látvány hamarosan elűzték rossz hangulatát.

Alfa városka kórházát a tengerre néző öböl legmagasabb teraszára építették, egy legalább két évszázados mediterrán liget fái közé úgy, hogy az építéssel egyetlen fát sem kellett kivágniuk vagy átültetniük. Ezt azért volt viszonylag egyszerű megtenni, mert nem egy óriási épülettömböt építettek: a kórház a városhoz hasonlóan sok kisebb, egyszintes épületből állt. A házakat föld alatti folyosókkal kötötték össze, így még ösvények is csak azért voltak a ligetben, mert az itt dolgozók inkább jártak a szabad levegőn, mint a zárt terekben.

A kórház dombjáról jól be lehetett látni a várost is. Jobboldalt, egészen az öblöt alkotó földnyelv vége felé helyezkedett el a Skal rengetege. Azon túl, amely innen nem látszott, a khaina lakóterületek húzódtak: a kezdeti kunyhókat mára egyszerű szerkezetű házak váltották fel, melyeket kisebb csoportokban, egymástól viszonylag távol építettek, hogy a különböző törzsek együttélését a lehető legzökkenőmentesebbé tegyék. A Skaltól balra voltak a sportpályák és az iskolaépületek, mellettük, nagyjából a kórházdombbal szemben a városközpont, amely gyakorlatilag a Tanács épületét, valamint néhány vendéglőt és éttermet foglalt magába, valamivel odébb az űrrepülőtér és a bolygó – egyelőre nem túlságosan kihasznált – repülésirányító központja. A reptér mellett a bolygó egyetlen gyártelepe: bár magukat járműgyártó üzemnek nevezték, jórészt kerékpárokat és kis teljesítményű elektromos robogókat gyártottak. Eddig mindössze húsz igazi járművet készítettek, ebből kettőt mentőnek használtak, tízet megkaptak a mezőgazdászok és a planetobiológusok, a maradék nyolcat pedig egyéb közösségi célokra tartották fenn – és nem is voltak egészen kihasználva. A gyártól balra, ameddig csak ellátott, a város lakosságának házai terültek el: blathaasok, külsős kiscsaládok és magánszemélyek házai vegyesen – sőt, már volt hét khaina család is, amelyek kérték, hogy a „civilizált” részen lakhassanak.

Majdnem negyvenötezer ember lakott itt, és a lakosság száma egyre nőtt, ahogy a gyerekeiket követve egyre több khaina költözött be az erdőkből és a szavannákból. A khainák húszezren voltak, de a következő években várható volt, hogy megduplázódik a létszámuk. Ez pedig nem lesz kis teher a város lakosságára nézve. Nyilván Ambeon is erről szeretne vele beszélni.

De nem most. Van még fél napja. Majd utána gondolkodik Leonon, Ambeonon, a tanácsüléseken, a teendőiken, a khainákon. Addig övé az idő.

Felszusszantott, és a napfényben fürdő parkoló végében veszteglő kerékpárja felé indult. Leteker az űrrepülőtérre, mivel időközben megjött a visszajelzés, hogy elviheti az egyik gémet. Hiába, azért van előnye is annak, ha valaki polgármester-helyettes.

 

***

 

Felnevetett. A kórháztól a repülőtérig ugyanannyi ideig tartott az út, mint a reptérről az állomásra. Kicsit még mindig ki volt melegedve a tekeréstől – ám közben már több mint ezer kilométert megtett a bolygó felszínétől, amely a védőburok alatt szürkén csillogott a zsilip kerek kajütablakában.

Életüknek ez az állandó kettőssége őt a többi kavenihez hasonlóan inkább szórakoztatta, mint zavarta, de a külsősök gyakran morogtak miatta. Ők jobban szerettek volna az otthoni, modern világhoz hasonlóban élni, de itt, a Khainaián erre egyszerűen nem volt lehetőség, annyira kevesen voltak. Minek járműveket építeni, amikor a város – és így a „modern világ” – két legtávolabbi pontja között alig tíz kilométer a távolság? Kerékpárral közlekedni sokkal kézenfekvőbb – még akkor is, ha neki eleinte nehezen ment a tekerés, annyira, hogy a harmadik próbálkozásnál egy eséskor még a csuklóját is eltörte. De az már régen volt.

Újra felnevetett, és felpattant a biciklire. Majdnem két kilométert kellene gyalogolnia az állomáson. Így sokkal gyorsabb, bár tudta, hogy Ritannon-rát bosszantják a biciklik, amelyek éppen az ő hatására meglehetősen elszaporodtak idefenn is.

A Héliosz fedélzete ugyanúgy nézett ki, mint két hete, amikor utoljára fent járt – azóta egyszerűen nem tudott elszakadni a munkájától, amely itt, a Khainaián szintén furcsa jelenségnek számított. volt meghajtani a bringát a kihalt folyosókon, a hosszú, egyenes szakaszok szinte kínálták magukat, és szinte soha senkivel nem akadt össze.

Egész más volt most, mint amikor az a rengeteg ember itt lakott. Akkor mozdulni is alig lehetett.

Igaz, amikor a „rengeteg ember” leköltözött a bolygóra, még egy kisebb várost is alig sikerült megtölteniük. Igazán viszonylagos, mi számít rengetegnek.

Doktornő! – állt előtte vigyázzba a Nagyvezérlő előtt álló biztonságis, és szélesen vigyorogva mutatta a terem elé felszerelt kerékpártartót, ahol már több bicikli is parkolt, majd kinyitotta előtte az ajtót.

Judy mosolyogva biccentett felé, és belépett.

Politikai karrierjének másik előnye: csak így feljöhet ide, besétálhat, leülhet a nagyanyja mellé, és nem kell gondolnia mindarra, amit a bolygón maga mögött hagyott.

Értékelte Malinban, hogy nem szól, nem oktatja ki, nem ad tanácsokat, sőt, az egész témát szóba sem hozta. Pedig Judy évek óta várta, mikor tér végre rá a kérdésekre – de ezek nem jöttek, ő pedig magától nem akart beszélni róluk. Az élete mindig is egy nagy káosz volt, állandóan változó helyzetek, kapcsolatok, érzések, néha úgy tűnt, mintha semmi mást nem tenne, csak megpróbálna újra és újra rendet vágni a szüntelenül kavargó zűrzavarban.

Sikertelenül.

Itt, az állomáson jó volt. Itt nem voltak kötelességei, nem kellett viselkednie, akkor sem szólt rá senki, ha órákon keresztül a csillagvizsgáló óriási holovetítőjével babrált. Sőt, Malin időnként feladatot is adott neki: kihasználva a csillagok iránt érzett vonzalmát, bevonta a kutatásaiba: adatokat gyűjtött, a megfigyelések elemzett és rendszerezett.

És eközben rájött, hogy a matematika sokkal inkább neki való, mint az orvostudomány. Már csak azért is, mert itt nem kellett emberekkel foglalkoznia. A számok a rendet jelentették, a stabilitást, a kiszámíthatóságot – csupa olyasmit, ami az életéből mindig is hiányzott. Leülni egy-egy komplikált számítás mellé olyan volt számára, mint elheverni a tengerpart mellett, és hallgatni a hullámokat. Ritmus, szabály, rend – igazi kikapcsolódás.

Pont erre vágyott Harmincnégyes, Vrecke, Matt és Maunin után.

De hamar kiderült, hogy most nem lehet szó nyugodt együttszámolgatásról: a vezérlőben majdnem tízen voltak, és olyan hevesen vitáztak valamin belépésekor, hogy észre sem vették.

A holotérben gravitációs szimuláció futott, ezt rögtön felismerte, de az alakzat, amely a képen megjelent, ismeretlen volt. Kauta magyarázott éppen a többieknek valamit, amit Judynak jó pár percig kellett hallgatnia ahhoz, hogy egyáltalán arra rájöjjön, mi is az izgatottság oka.

– …szóval, ahogy levezettem, ez csak úgy lehetséges, hogy mindkét oldalon van portál – jutott végre a fejtegetés végére Kauta. – Ez pedig azt jelenti, hogy az érkezési naprendszerben is volt, csak nyilván ugyanolyan kisméretű, mint a másik, ezért kerülte el a figyelmünket. Ha viszont visszamegyünk, akkor megvizsgálhatjuk, és talán arra is rájövünk, hogyan működik. És ha rájövünk…

– … akkor sem tudunk hazamenni, mivel éppen az előbb mondtad, hogy a számításaid szerint mindkét oldalon kell, hogy legyen portál. Márpedig legjobb tudomásom szerint hasonló technológia nemhogy nem volt otthon, de ebbe az irányba nem is folytak kutatások – vágott a szavába egy másik matematikus, Aulonn-ra.

Aulonn-ra magas, idős kaveni férfi volt, Malinnál nem sokkal fiatalabb. Judy tőle tanulta a legtöbbet az elméleti matematikáról. De Kauta is ragyogó elme volt. Korábban mindketten navigátorként dolgoztak: Aulonn-ra a Liin Maunison teljesített szolgálatot, míg Kauta az Alfa Északi Tranzitállomásáról került a Hélioszra. Kinézetre szinte tökéletes ellentétei voltak egymásnak: egy idősödő, fehér bőrű, ősz hajú, vékony férfi, és egy fiatal, szinte fekete bőrű, fekete hajú, kövérkés nő. Egy kaveni és egy külsős. Víz és tűz.

Viszont azokkal kapcsolatba léphetünk, akik ezt a portált kihelyezték. És úgy látom, ők előttünk járnak technológiailag, ezért talán abban is tudnak segíteni, hogy hazajussunk – felelte Kauta, és megrázta hosszú, vékony tincsekbe font fekete haját.

És miből gondolod, hogy segítenének? – vitázott tovább Aulonn-ra.

Onnan, hogy még úgy is segítettek, hogy nem is ismertek. Aki a Perseid-térség mentőrendszerét megtervezte, teljesen önzetlenül helyezte ki.

Kis ideig csönd ült a helyiségre, miközben a legtöbben továbbra is Kauta ábráját nézték elgondolkodva.

Végül is, ha biztonsági ugrásokkal dolgozunk, akkor egy hónap oda, visszafelé pedig ennél is kevesebb, ha odaúton hagyunk a naprendszerekben bójákat a visszaútra – törte meg végül a csendet Ritannon-ra, az állomásparancsnok. – Aztán ha tényleg van ilyen portál, és ha megtaláljuk, és ha képesek leszünk rájönni a működési elvére… nos, azt hiszem, addig bőven van időnk gondolkodni azon, hogyan biztosítsuk be magunkat az esetleges kellemetlen meglepetések ellen.

Judynak elkalandoztak a gondolatai. Teleportáció? Sőt, teleportáció kisméretű eszközzel? Neki az utóbbi időben eszébe sem jutott a mentőbója, ami kihozta őket a térből, amelyből kétezer év alatt sem értek volna ki. Pedig már jóval korábban összeköthette volna a két információt: a bóját – és Gewe emlékiratait.

Letelepedésük első évében ugyanis sokszor beszélt Ellawitével, mivel Ellawite a simekkel és a modokkal ellentétben nemcsak a jelenről akart és tudott beszélni, hanem a múltról is. Ebben a múltban pedig sok olyan személyiség is felbukkant, akikkel korábban csak olvasmányaiban találkozott. Például Shine Meron, a felesége, Anna Wite vagy éppen Rich Gewe tábornok, akinek az emlékiratai valamiért bekerültek a khainaiai virtuális adatbankba.

Gewe tábornok emlékiratai! Judy jól emlékezett an Tobbelt vágyakozó arckifejezésére, ahogy erről a könyvről beszélt. Az ő univerzumukban nem maradt fenn egy példány sem az emlékiratokból, csupán az ezek alapján készült, sokkal vázlatosabb Gewe-életrajz. Judy pedig félig-meddig kíváncsiságból, valamint Tobbelt iránti szeretetéből végigolvasta az emlékiratokat. Nem volt annyira hosszú ez sem, négy nap alatt végzett is vele.

Rich Gewe tábornok emlékiratai alapján a niesiek ismerték a teleporttechnológiát, és kisméretű, hordozható, egy személy teleportálására alkalmas eszközeik is voltak – vonta le hangosan a következtetést. – Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a Niesszel fogunk összefutni.

Bejelentését egy pillanatnyi csend fogadta, majd szinte robbant a hangzavar.

A Nies létezése nem bizonyított tény – mondta Aulonn-ra.

Nem a Shremeya volt a Nies, amelyet elpusztítottak 2711-ben? – kérdezte Malin.

Teleporttechnika kétezer évvel ezelőtt úgy, hogy ennek semmilyen történelmi nyoma nem maradt? – kérdezte Kauta.

És semmilyen technológiai nyoma sem? – szúrta közbe az egyik fiatal csillagász.

És még vagy húsz, hasonló kérdés.

Judy nagy levegőt vett.

Nem a Shremeya volt a Nies, de maguk a niesiek is igyekeztek ezt a közkeletű tévedést elterjeszteni. A Shremeyát azok alapították, akik a Niesről visszaköltöztek a mi univerzumunkba. Ez a tény Ellawite korában még közismertnek számított. Továbbá Ellawite beszélt arról is, hogy a családban mindenki tudta, hogy létezik teleporttechnológia, de nem beszéltek róla, mert ez is a Nies titkai közé tartozott. Viszont Gewe tábornok emlékirataiban szó van a teleportációról. Várjanak, idézni is tudom. – Kinyitotta a detáját, és néhány keresőszó megadása után elő is jött a szöveg. – Shine tábornok sikereinek egyik titka az a fényes, tarsolyszerű eszköz volt, amelyet mindig az övén hordott. Ezzel képes volt adott pozíciók között azonnal helyet változtatni, és ez nemcsak taktikailag volt hihetetlen előny, de számos ellene szőtt gyilkossági kísérletet is ennek segítségével sikerült elkerülnie. A teleport – ha ugyan az volt – hátulütője volt, hogy csak azokra a helyszínekre tudott átlépni, ahol az övéhez hasonló eszköz működött. Egy beszélgetés alkalmával azt állította, hogy az eszközzel akár más naprendszerekbe is képes lenne átlépni, de sosem láttam, hogy így is használta volna, bár ha valóban megtett egy-egy ilyen ugrást oda és vissza, nyilván ugyanúgy nem került számára hosszabb időbe, mintha a másik szobába ment volna át, én pedig ellenőrizni nem tudtam, hol jár, amikor éppen nem mellettem dolgozik, s ezekre az utakra sosem vitt magával.

Ez egy féltékeny külsős tábornok magyarázkodása amiatt, hogy egy kaveni tábornok tehetségesebbnek bizonyult nála – legyintett Aulonn-ra.

Gewe sosem volt féltékeny Shine-rára – vágott vissza azonnal Judy. – Sőt, az emlékiratokból az is kiderül, hogy Shine-ra olyan nagy hatással volt rá, hogy a háború után betért a Kavenbe, és az erőszakmentesség szószólója lett. – A hitetlenkedő pillantásokra válaszul csak vállat vont. – Szívesen odaadom az emlékiratokat bárkinek, akit érdekel. Nagyon izgalmas olvasmány.

Másrészt pedig a bója után, amely a Perseid-térből kiemelt minket, igazán nem mondhatjuk az egészet mesének, vagy saját megmenekülésünket is annak kell tartanunk – jegyezte meg Malin. – Bár ami a bóját illeti, tesz néhány kérdőjelet Kauta elmélete mellé. Mert hogyan is került egyáltalán a Hélioszhoz a bója, ha teleportálni csak olyan helyre képes, ahol van másik kapu? Márpedig nálunk nem volt kapu.

Ez igaz – felelte azonnal Kauta. Látszott, hogy maga is többször végiggondolta már ezt a kérdést is. Miközben folytatta, detájáról több száz sornyi számítást emelt át a mindenki által látható holotérbe. – Csakhogy a számításaim szerint az a barna törpe, ahol mi is kibukkantunk a valós térben, a szinte teljesen üres térségben egyfajta gravitációs gyűjtőhely, amely magához vonzza az egy bizonyos irányból a térbe érkezett hajókat. Tehát lehet egy portál a barna törpénél, és lehet néhány másik azoknál a naprendszereknél, amelyekről annak idején a bója tájékoztatott is minket. Sőt, valószínű, hogy van még jó néhány további portál az üres térség gravitációs gyűjtőpontjainál.

Aulonn-ra nem Kauta szavaira figyelt, hanem a számsorokat böngészte, és néha bólintott egyet. Amikor befejezte – és mindenki megvárta, hogy befejezze –, bólintott.

Igen, ezek a számítások helytállóak, már ami a Perseid űr szerkezetét illeti. A kétkapus teleportációs elmélettel nem vagyok egészen kibékülve, de úgy gondolom, viszonylag kis erőfeszítéssel utánajárhatunk, tehát azt mondom, vágjunk bele. A Liin Maunis kitűnő állapotban van, akár holnap elindulhat, Judin-ra pedig tudja képviselni a kutatói kérést a Tanácsban.

Judy bólintott, de kissé aggodalmasan néztek össze Malinnal. A Tanács – nos, a Tanács nem volt éppen a helyzete magaslatán. Ami működött a városban, azt főként a spontaneitásnak, az emberek kötelességtudatának, a szükség kikényszerítette megoldásoknak, Leonnak és a mazdráknak köszönhették. De a külsősök a kaveni rendszert nem fogadták el egyöntetűen, a többségben lévő kaveniek nem akartak nem kaveni társadalmat, arra pedig nem voltak elegen, hogy két, sőt, három egymással párhuzamos rendszert alakítsanak ki: egyet a külsősöknek, egyet pedig a kavenieknek és egyet a khaináknak, mert persze őket is számításba kellett venni. Így maradt a széthúzás és a döntésképtelenség, rengeteg volt a vita, és sokszor fölösleges dolgokra ment el az idejük.

De az biztos sokakat lelkesít majd, hogy egy lépéssel közelebb kerülhetnek az otthon maradottakhoz. És a Liin Maunis elengedése végül is nem kerül nekik semmibe. Tehát talán igent mondanak a tudóscsapat kérésére.

 

***

 

Csodálatos, csillagos este volt. A Khainaia kisebbik holdja a horizonton éppen lenyugodni készült, így semmi nem tompította a csillagok fényét, amelyek szinte tündököltek a tintafekete égbolton. Igazi romantikus díszlet.

De kettejük beszélgetése Leonnal nem igazán ígérkezett romantikusnak.

És nem Leon miatt.

Vagy legalábbis nem csupán miatta.

Leon bizonyára arról akar beszélni, mi is a helyzet kettejük között, merre tovább. Meg hát neki is döntenie kell.

Leült az egyik kinti székbe, és kibámult a tengerre. Szélcsend volt, a víz felszíne szinte mozdulatlan, csak néha rezzentek meg a tükröződő csillagok.

Ez is romantikus volt. De legalábbis nagyon szép.

Aztán megjött Leon.

Csupán az ajtót hallotta, érzékelni továbbra sem tudta a férfit, csak ha Leon szándékosan figyelt arra, hogy engedje magát érezni – és így érzékelhető is legyen. Ezek azonban ritka alkalmak voltak még kettejük között is.

Maunin nem jött Mattért, letettem aludni – szólalt meg Leon, miközben helyet foglalt egy másik székben, és lábát kinyújtva ő is a tengert kezdte bámulni. – Jól elfáradt mind a két kissrác. Egész délután ki se jöttek a tengerből.

Igen, Andran mondta – mosolyodott el Judy. – Alig várja, hogy reggel elmenjen, és este nem akar hazajönni.

Mi vagyunk a bolygó legsikeresebb iskolája – nevette el magát Leon. – De hallottam, hogy ti is mekkorát léptetek előre ma a kórházban. Nem hittem, hogy megtörténik.

Én sem – vágta rá Judy. – És persze ez a mai eredmény még nem jelenti azt, hogy valóban sikerül újra fizikaivá, mármint egészséges fizikaivá tenni a virtuálisokat. Ez a következő hónapokban dől el, és főleg a neuropszichológusok munkája lesz.

Gondolom, a te munkád ettől nem lesz kevesebb.

Nem. A modok közül húszan várnak még a kilépésre a következő hetekben, de még legalább ugyanennyien megpróbálnák, sőt, van néhány simünk is, akik jelezték, hogy megpróbálnák a fizikai életet.

Leon csodálkozva kapta el a szemét a tengerről, és Judyra nézett.

Simek is? Sosem gondoltam volna.

Valamikor ők is normális embernek indultak.

Igaz. – Néhány másodpercig csöndben ültek, aztán továbbra is Judyt nézve újra Leon szólalt meg. – A jövő héten átköltözök Khainatunba. Hummal és Viniával úgy döntöttünk, hogy ott is megcsináljuk a Skalt. Itt úgyis megy már nélkülünk is, ott meg nagy szükség lenne rá. Már jeleztem a blathaasnak, hogy nem tartok igényt a lakásomra, mert nem szándékozom visszaköltözni.

Judy úgy érezte, mintha hirtelen kihűlt volna a teste. Nem érte ugyan váratlanul Leon bejelentése, de nem gondolta, hogy ennyire fájni fog.

És nemcsak neki. Leon szándékosan engedte érzéseit szabadjára: azt akarta, hogy ő, Judy pontosan megértse, mit gondol és érez.

Kapcsolatuknak ez volt a legjobb oldala. Kettejük között nem voltak játszmák és sejtetések. Legalábbis Leon részéről nem. Judy saját magával kapcsolatban nem volt ennyire biztos. Sokszor rajtakapta magát, hogy valójában még nem mondott le a múltról. Még mindig azt reméli, hogy visszajut valahogy a családjához, és nem kell itt újat kezdenie. Hogy újra látja Gromot, Raanát, az ikreket. Talán még Melilant és öreg Yaant is.

A helyzetét nem könnyítette meg az sem, hogy Andran hihetetlenül hasonlított Gromra.

És Leont tartotta az apjának.

Nagyon nyelt.

Sajnálom – nyögte ki nagy nehezen, felnézett a férfira, és leeresztette a gátját, hogy Leon érzékelje: ő is őszinte. És hogy nem őt tartja hibásnak ezért a helyzetért.

Tudom, Judy. És tudom, hogy fájdalmat okoz a döntésem, de ha maradok, akkor nekem fáj. Nem várok tovább. Értettem, miért vonakodtál hat éve, de akkor három évet vártam arra, hogy dönts. Utána tudom, mennyire rosszul esett neked, amikor viszonyom lett Mauninnal, de nem érzem most sem azt, hogy megtörtem volna bármilyen szövetséget kettőnk között. Maunin lelépése óta újra eltelt majdnem egy év. Újra vártam. De nem várok többet. Találkozni úgyis fogunk, mert Matt és Andran miatt átjövök időnként, de ezt a helyzetet nem akarom fenntartani.

Megértelek. Én… én sem tartanám fenn – felelte halkan Judy. – Igazából azt hittem, hogy jóval előbb döntesz. Hogy Maunin után… hogy utána nem adsz még egy esélyt.

Hallgattak.

Ki kellene lépned a múltból. Nem miattam – mondta továbbra is rá nézve Leon.

Judy lesütötte a szemét.

Tudom – nyögte ki nehezen.

Miért nem kérsz segítséget?

Mert igazából nem akarok kilépni – felelte továbbra is csukott szemmel.

Ezért jársz fel annyit a Hélioszra. – Leon nem kérdezte, állította.

Ott olyan, mintha még mindig úton lennék. Haza.

Váratlanul érintést érzett az arcán. Amikor meglepődve kinyitotta a szemét, látta, hogy Leon előtte térdel, szeme így egy magasságba került az övével.

Ha egyszer mégis ideérkezel, azért szólj – mondta, majd előrehajolva csókot lehelt Judy homlokára, felállt, és visszament a házba.

Judy nem mert utánanézni, mert félt, hogy akkor visszahívná – és mire is? Nem képes úgy új kapcsolatra, hogy tudja: megvan még a régi. Ehelyett tovább bámulta a tengerben tükröződő csillagokat. A nyugalom persze nem tartott sokáig: megérkezett Andran, és az ölébe ült.

Leon el akar menni. Miért nem mész hozzá feleségül? Ha hozzámennél, nem menne el – mondta panaszosan, miközben befészkelte magát az ölébe, és még Judy köntösét is magára húzta.

Eddig sem érezte jól magát, de fiának ez a néhány szava mintha tőrt forgatott volna meg a szívében. Nem tudta nem érzékelni, mennyire ragaszkodik Andran Leonhoz, mennyire elszomorítja a helyzet. Mindaz, amit néhány perccel ezelőtt a férfi mondott, hogy a jelenben kellene élnie, és nem őmiatta, hanem Andran miatt, most még súlyosabban nehezedett a lelkére.

Apukád… – kezdett volna bele a magyarázatba, amelyet már jó néhányszor elmondott Andrannak, de ez alkalommal a fia nem hallgatta végig.

Az én apukám Leon. Vagyis ő lehetne, ha a férjed lenne. De ő most elmegy, másnak lesz az apukája, nekem meg egyáltalán nem lesz, se Grom, akit nem is ismerek, se Leon.

Ani, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtotta Judy, közben tudta, hogy nemcsak Andran, de Leon és Malin szerint is ilyen egyszerű. Sőt, majdnem az összes kaveni ismerőse szerint.

Átfutott a fején, régebben mennyire utálták Leont a kaveniek. Most meg, amióta hivatalosan is betért, még a Maunin-affér ellenére is kedvelik.

Nem értem, mi nem egyszerű – morogta Andran, de nem vitázott tovább. – Holnap kiviszel a Skalba? Olyan sokszor ígéred, de olyan ritkán jössz el…

Kiviszlek – ígérte meg azonnal Judy.

A Skalba hároméves kora óta Leon vitte Andrant. Ezután úgyis neki kell.

 

***

 

A Skal Khainaia legsikeresebb társadalmi kísérlete volt, amely – így, belegondolva, meglehetősen meglepő módon – Leonnak köszönhette a létrejöttét.

Letelepedésük után Leon első dolga volt, hogy otthagyja a biztonságisokat, és bevetette magát a vadonba, a planetobiológusokkal – és nem sokkal később az őket kísérő gyerekekkel – együtt. Akkoriban ugyanis óriási munka folyt, hiszen a semmiből nemcsak egy várost, de egy önellátó társadalmat is fel akartak építeni. A gyerekekre nem maradt túl sok idő: a kötelező iskolán kívül azt csináltak, amihez kedvük volt – csak a virtuális közeghez nem kapcsolódhattak, onnan teljesen kitiltották őket.

Így a gyerekek nekivágtak a várost övező vadonnak, ahol hamarosan összefutottak Leonékkal. Leon, aki akkoriban már kapcsolatba lépett a khainákkal, rádöbbent, milyen lehetőséget tartogat a gyerekek játékigénye arra, hogy a két csoportot közelebb vigye egymáshoz, ezért tudatosan leválasztott egy nagyobb erdőrészt – a későbbi Skalt – ahol mindkét csoport gyerekei közösen játszhattak egymással.

Ez hamarosan több, nem várt eredményt is hozott: a gyerekek – mindkét csoportból – egy éven belül kétnyelvűek lettek, a khaina gyerekek egyre többször jelentek meg alfai barátaikkal a városban (és, természetesen fordítva is: az alfai gyerekek egyre többször látogattak el a khaina törzsekhez, de Judy tudta, hogy erről Leon sosem beszélt az alfai szülőknek, mert tartott attól, hogy végleg eltiltanák a gyerekeiket), majd lassan a khaina felnőttek is megjelentek előbb a Skalnál, aztán a városban is. Már ennyi is nagyon jó eredmény lehetett volna, de időközben a tanárok azt tapasztalták, hogy a gyerekek óriásit léptek elő a tanulmányaikban is – Leon pedig észrevette, hogy a tanultak nagy részét szinte azonnal megosztják khaina társaikkal, akik mohón szívták magukba a tudomány alapjait.

Vinia volt az első pedagógus, akivel Leon kapcsolatba lépett, ő pedig férjével, Hummelttel együtt azonnal vállalkozott arra, hogy a megszokott keretekből kilépve a Skalban tanítson vegyes, alfai-khaina csoportoknak – a közös játékot a tanításba építve. Maga a tanítási szemlélet sosem állt távol a kaveni pedagógusoktól, hiszen a kaveni alapiskolákban sem tanítás folyt elsősorban, hanem inkább képességfejlesztés.

És a Skal ismét nemcsak beváltotta, hanem túl is szárnyalta a hozzá fűzött reményeket: a második évben ugyanis nemcsak Viniát és Humot követve majdnem harminc pedagógus költözött át a Skalba – és ezzel egy időben kezdték meg a khaina településrész kiépítését a Skal túloldalán.

Aztán eljött a harmadik év, ezzel pedig egy egészen új csoport: azok a gyerekek, akik még legfeljebb négy évet töltöttek a virtuális térben – és a családjaik.

Judyéknak ugyanis első dolguk volt azok kiemelése, akiknél a rehabilitáció egyszerűbbnek mutatkozott, ezek pedig a tíz éven aluli gyermekek voltak. Természetesen nem az összes gyerek, csak azok, akiket a szülei visszafogadtak, vagy ha nem, valaki más vállalta a nevelésüket – és ők is hosszú procedúra után: magában a virtuális térben készítették elő őket a kilépésre. Itt ismerkedtek újra össze a szüleikkel, itt formálták újra az agyukat úgy, hogy kilépéskor a testüket is irányítani tudja.

Nem mindenkinél jártak sikerrel, de akik kevesebb mint két évet töltöttek a rendszerben, mind kikerültek: mintegy ötezer gyerek a megérkezésük utáni második évben, háromezer a harmadikban és hatszáz az negyedikben.

Számukra a Skal lett a tökéletes rehabilitációs helyszín: mind fizikailag, mind szellemileg nagyon hamar beilleszkedtek a közösségbe, amelyben akkor már kétszáz pedagógus – és ötven khaina „mester” is dolgozott. Utóbbiak azt a fajta tudást adták át a gyerekeknek, amelyet a pedagógusok nem lettek volna képesek: a természetben boldogulni kényszerülő ember találékonyságát.

De közben a felnőttek is felfedezték maguknak a Skalt, és sokan szívesen jártak ide önkénteskedni – és játszani is.

Judy tudta, hogy Ambeon is rendszeresen kijár segíteni, éppen ezért felajánlotta, hogy itt találkozzanak. Ambeon a parkolóban várta – természetesen az óriási kerékpártárolót nevezték parkolónak, jármű egy sem állt benne –, amikor Judy és Andran megérkeztek, éppen egy idős khaina mesterrel beszélgetett elmélyülten.

Bár jobban megnézve a khaina valószínűleg fiatalabb volt nála legalább egy évtizeddel: nem lehetett több hatvanötnél, míg Ambeon már túl volt a hetvenes évei felén.

Amikor Judyt meglátta, elbúcsúzott a khainától, és hozzá sietett. Közben Andran már el is tűnt az egyik ösvényen.

Sétálunk? – intett Ambeon a dzsungelszerű erdőrészen átvezető széles gyalogösvényre.

Judy bólintott, mert így volt a legkisebb valószínűsége annak, hogy valaki megszólítsa bármelyiküket. A fák alatt egyébként sem volt olyan meleg, mint a napos tisztáson ácsorogni.

Ambeon nem kezdett azonnal a mondandójába, ezért Judy el-elbámult a körülöttük játszó és sivalkodó, de jóformán láthatatlan gyerekek irányába.

A Skal ugyanis egy csaknem hatezer hektárnyi, mesterségesen kialakított dzsungelkáosz volt, ahol lehetett fára mászni, bunkert építeni, földet ásni, pancsolni, sarazni, kergetőzni – csupa olyasmit, amire Judyt kényszeríteni sem lehetett volna, de a gyerekek hihetetlenül élvezték. A területen több kisebb-nagyobb patak is keresztülfolyt, ezek fölött hidakat vagy gázlókat alakítottak ki, egy helyen egy csoport éppen tutajt épített kompnak.

De a magasban is folyt az élet: a fák között sokszor kötelek feszültek, és még a lombok között is voltak kisebb-nagyobb házikók. Ezeket sem felnőttek építették: a khaina gyerekek, akik szintén idejártak játszani, hihetetlenül fáradhatatlanok és kreatívak voltak – a nagyobbak szinte mindent meg tudtak csinálni, amit egy felnőtt is, ráadásul a kisebbeken is állandóan ott volt a szemük. Az alfai gyerekek pedig felbátorodtak mellettük: a Skal nyitása után néhány hónappal már ugyanolyan állhatatosan dolgoztak, mint a khainák.

Az egyetlen sikerágazat – fogalmazta meg hangosan Ambeon azt, amire Judy is gondolt. – És egyre nagyobb szükségünk van arra, hogy még több legyen belőle. Éppen ezért Leon-rával, Vinia-rával és Hummelt-rával együtt én is átköltözöm Khainatunba, hogy segítsek az ottani Skal létrehozásában. Khaitanun is lassan tízezres város lesz, szükségük van rá.

De hát akkor… – nyögte ki Judy, és nem tudta folytatni.

Erre a fordulatra nem számított.

Egyelőre formailag én maradok a polgármester, de mint a helyettesem Te fogod átvenni az Alfa ügyeinek az irányítását.

Három helyettesed van! – tiltakozott azonnal és hevesen Judy.

Akik közül Te vagy a legnépszerűbb – bólintott mosolyogva Ambeon. – Sőt, nálam is népszerűbb vagy.

Akkor sem vállalom! Én vagyok a legfiatalabb! És a kórházban éppen elég dolgom van! – Judy legszívesebben kiabált volna, de a gyerekek miatt megpróbálta visszafogni a hangerőt.

Nem is kell, hogy vállald – somolygott Ambeon. – Előbb-utóbb úgyis rád marad.

Judy megállt, és lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, ökölbe szorította mindkét kezét, végül Ambeonra nézett.

Szóval mégiscsak megpróbálod elérni, hogy safir legyek.

Te érted el, nem én próbálom elérni – felelte nyomatékot adva a szavaknak Ambeon, majd válláról levette a kék köntöst, a sóbálvánnyá meredt Judy vállára terítette, és mélyen meghajolt. – Safir-ra.

Safir. Pont ő.

Ilyenkor hol van Auna, hogy közölje Ambeonnal: nem teheti ezt meg vele?

Hozzászólások   

+1 #1 Sastojci 2018-02-06 23:59
Ezt mindjárt elolvasom elölről újra, hátha akkor értelmeset is tudok mondani, de leginkább köszi! *-* Imádom, hogy minden egyes első fejezet valami olyannal indít, ami a legelvetemültebb elméleteimet is meghaladja, imádom, hogy Andran megérte a hatéves kort, és egyre jobban tetszik az egész társadalmi helyzet is, ami ebből a találkozásból lett. Gewe tábornok emlékirataiból meg kérnék egy példányt, ha lehet. :lol:
Az meg az agykitörés netovábbja, hogy Grom gyerekét Leon neveli (jó, oké, erősen sejthető volt, deakkoris). :lol: 8)
Judy meg szedje össze magát, mert nyilván én is 6 éve tipródnék a helyében, de na, el ne úsztassa a shipemet, mert kiégek. :cry:
Ja, és tuti fel nem tettem volna két forintot se arra, hogy Leon időközben egy full funkcionális ember lesz egy kompletten lecserélt életben, sokkal inkább arra, hogy ha valaki, akkor ő marad a hazajutás lehetőségeit keresni. :-? Nem tudom, sikerül-e ezt majd megszokom, de mindenesetre kivárom, mi lesz belőle.
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés