Megszületett a 2. fejezet is. Sajnálattal mondom, hogy összesen hármat fogok feltenni -- az egyetlen vigasztalás az lesz, hogy mindig jelzem, hol tartok éppen.
Hát most - még csak - itt.
2. fejezet
Auna
Amikor Judy gondolatai mintegy kétezer fényév távolságból felé terelődtek, Auna éppen egy zsilipben próbált megszabadulni a vastag sugárvédelmi ruhától, amelyet minden kinti útja alatt viselnie kellett.
Mellette Adam vetkőzött összehasonlíthatatlanul nagyobb gyakorlattal.
– Segítsek? – kérdezte, és nem kellett túl sok mentalitás ahhoz, hogy érezze: mulat rajta.
– Nem kell. Így legalább van még plusz öt percem azon gondolkodni, mit fogok mondani, ha belépek a zsilipen, és nekem ugrik a mwakni bagázs Lukinával az élen.
– Hát azt, ami nyilvánvaló. Kint a következő pár ezer évben nem lesz túl egészséges a légkör. Nem mehetünk ki. Vannak kevésbé szennyezett területek is, de mivel a bolygó egy kontinensből áll, amely fölött szabadon kevereg a levegő, igazából sehol sem biztonságos.
– Ezt ők is tudják.
– Akkor ne mondj semmit.
– Megígérem, hogy ásunk még egy szintet.
– Azt már megígérted.
– Akkor még egyet.
– Ott már nagyon sok energia elmenne a hűtésre.
– Van energiánk.
– Ez igaz.
– Vagy megadhatjuk magunkat az uniónak – állt meg egy pillanatra Auna, és úgy tett, mintha elmerengene az ötleten.
– A mwaknik örülnének neki. Főleg annak, hogy minket kettőnket jól főbe lőnének.
– Csak téged. A mazdrákat akasztják.
Elhallgattak, közben Aunának sikerült végre kilépnie a súlyos öltözet nadrágrészéből is. Adamra nézett, aki már egy ideje csak rá várt.
– Elfogadhatóan nézek ki? – Adam csak biccentett, ezért Auna nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és leválasztotta tudatáról az érzelmeket.
Az elmúlt napokban nem kellett túl erősen koncentrálnia. Éppen egy könnyebb szakasznál tartott – de azt is tudta, hogy Lukina nagyon hamar fel tudja bosszantani. Marad a koncentráció.
Amikor azonban kilépett, a forgalmas folyosón nem Lukina várta, csupán nemrégiben kinevezett biztonsági főnöke, egy fiatal shayyita nő, Livya savva.
– A mwaknik? – kérdezte Auna körülpillantva, ám szinte ugyanabban a pillanatban észrevette, hogy a biztonságis sápadt, és sűrűn veszi a levegőt. – Mi történt?
– Egy… egy holttestet találtunk. Az egyik shayyita hidrotechnikus botlott bele a G-44-es szervizalagút 42-es leágazójában, a szellőzőkürtőben. Ő azt gondolja, hogy gyilkosság történt, ezért nem mondta még senkinek, csak nekem szólt, én pedig úgy láttam jónak, hogy maga tudjon erről először. Ezért nem adtam le rádión sem, mert abba bárki belehallgathat. Azt a helyszínt biztosítottam, a technikust sem engedtem vissza a munkahelyére. Ennek a zsilipnek a környékét lezárattam, azt mondtam, karbantartás folyik. A mwakniknak pedig azt üzentem, hogy maguk Adam-rával a tizenkilences zsilipnél jönnek majd be.
Auna bólintott. Lenyűgöző volt Livya hatékonysága, kitűnően oldotta meg a helyzetet – csak éppen a mwaknikat nem lehet ilyen egyszerűen lerázni, ha nem akarja több hétig ezt hallgatni.
Adam felé fordult.
– Adam, menj a tizenkilences zsiliphez, és mondd a mwakniknak, hogy itt jöttünk be, mert nem éreztem jól magam, és válaszolj a kérdéseikre, ha valamit neked szegeznek. Mondd meg nekik, hogy a kiköltözés lehetetlen, de mesélj a tükrökről, mondd, mi várható a következő hetekben.
– Az egész tükörprojektet mondjam el?
Auna egy pillanatra elgondolkodott. Eddig megpróbálták titokban tartani a hegység tetején létrehozott óriási tükörfarmot, amellyel az óvóhely minden szintjére behoznák az igazi napfényt – először a folyamatosan terjeszkedő aero- és hidroponikus kertekbe és a két éve átadott, szintén állandó növekedésben lévő arborétumba. Második körben a nagyobb közösségi terekbe is eljutna a napfény, mivel ezekben is rengeteg növényt tartottak, főleg étkezési célra, annyira utálta már mindenki a recilkulált táplálékot.
– Igen, és mondd el az élelemtermelési részét is. Egy részére már úgyis rájöttek. De azért örülni fognak. Legalábbis remélem. Aztán, ha véletlenül nem lesz ott, kerítsd elő Elezer Haamot, azt akarom, hogy ő tudósítson a gyilkossági ügyről.
– Elezer Haam… – fogott volna tiltakozásba Adam, de Auna egy kézmozdulattal leállította.
– Tudom, szerintem is birodalmi ügynök. De a médiások közül még mindig ő a legnormálisabb, és ha ő közvetít, akkor nemcsak azt tudja meg mindenki, mennyire alkalmatlan vagyok vezetőnek, hanem azt is, mi történt. Livya, maga menjen, a nagysebészeti részlegről vigye Ilion-rát a helyszínre, és mondja neki, hogy 027-es készültséggel menjen.
– Orvos minek? Tényleg rosszul vagy? – kérdezte értetlenül Adam.
– Nem, csak Ilion az általam ismert legjobb igazságügyi orvosszakértő. Elég sok gyilkossági ügyön dolgoztam már vele együtt.
Most már mindketten döbbenten néztek rá.
– Gyilkossági ügyön? – bukott ki Livyából.
Auna megcsóválta a fejét.
– Évtizedekig voltam körzetvezető safir. Nem egy gyilkossági ügyet láttam már. De induljatok, ki tudja, mennyi időnk van, mielőtt a nyakunkba szakad a nyilvánosság.
Livya azonnal nekilódult, de Adam tétovázott.
– Ne menjek inkább veled?
– Nem kell – jelentette ki határozottan. – A gyilkos nem rám vadászik, de ha igen, el tudom intézni egyedül is.
Adam bólintott, de érződött rajta, hogy nem szívesen engedi el egyedül. Auna viszont nem várt tovább: ellenőrizte detáján az útvonalat, majd a legközelebbi szervizaknához lépett. A gyilkosság a G szinten történt, az legalább négy emeletnyi ereszkedést jelent.
– BC-76 lefelé! – kiabált bele az aknába, és amikor nem érkezett választ, rálépett a létra felső fokára. – Tábornok, menjen! Ez parancs! – szólt rá még egyszer Adamra, majd eltűnt az aknában.
***
A szervizaknák és -folyosók rendszere az egész hatalmas óvóhelyet behálózta: a szűk járatokban futottak az életet jelentő levegő- és áram- és folyadékrendszer csövei, így ezáltal rajtuk keresztül bármelyik helyiséget el lehetett érni. Éppen ezért szigorúan korlátozták, ki és hol tartózkodhat bennük. A legfontosabb vezetékeknél és csomópontoknál pedig mozgásérzékelők jelezték, ha valaki engedély nélkül lépett valamelyikbe, sőt, a büntethetőség érdekében ezek a szakaszok be is voltak kamerázva.
Térképe szerint a G-44-es egy ilyen bekamerázott terület volt. Nyilván készült felvétel is az elkövetőkről – bár ezt Livya nyilván mondta volna. Mindegy, nemsokára megtudja.
A következő aknába is bekiabált: mindig voltak, akik a járatrendszerben próbáltak meg némi egyedüllétet – vagy éppen némi együttlétet – találni maguknak. Így általános udvariasságnak számított jelezni, mielőtt belépett volna egy aknába vagy folyosóba, és felkapcsolódik a biztonsági világítás. De a lefelé vezető aknákban a G szintig nem találkozott senkivel – ott viszont egy nagyobb csoportot talált: egy mobilliftről az éppen épülő szintről érkezett törmeléket lapátolták. Amikor meglátták, megálltak.
Ő is megtorpant. Az építkezés azt jelenti, hogy errefelé talán több helyen is lekapcsolták az érzékelőket.
– Salaym, safir! – köszöntek a shayyiták és a mwaknik, míg a kaveniek a hagyományos ka-raa saakával üdvözölték.
– Salaym! – köszönt vissza, majd a helyzetet azonnal kihasználva kérdezett is. – Melyik folyosón jöttek, és hol járnak ki mosdóba?
– A G-77-esen jöttünk be, és azon is járunk ki, ha szükséges – válaszolt a munkavezető. – Miért?
Auna nem válaszolt a kérdésre, hanem újra ő kérdezett.
– Az előző műszak is azt az útvonalat használta?
A munkavezető megvakarta a fejét, és kérdőn a munkásokra nézett. Egy vékony, fiatal férfi válaszolt helyette.
– A környéken az 50-82-es folyosókon van kikapcsolva a mozgásérzékelés az építkezés miatt.
Auna végigmérte a fiatal férfit, aztán az arcára engedett egy halvány mosolyt.
– Nem rossz. – A munkavezetőre nézett. – Egy pillanatra elkérném ezt a fiatalembert.
– Persze, természetesen – felelte a vezető. – Menj csak, Kun.
A Kunnak nevezett férfi készségesen tette le a lapátot, és lépett be Auna mellett az egyik szervizfolyosóba. Amikor közelebb lépett hozzá, Auna akkor látta csak, hogy jóval fiatalabb, mint gondolta: nem lehetett több 21-22 évesnél.
– Igen? – kérdezte izgatottan a fiú.
– A lekapcsolt rész bármelyik szakasza érintkezik a G-44-es alagúttal?
A fiút meglepte a kérdés.
– G-44? Az a hidroponikus kertek mellett megy el, viszonylag messze innen. Nem hiszem, hogy lenne érintkező szakaszuk. Bár…
Auna várt. A srác nyilván ezekben az alagutakban töltötte az elmúlt évek egy részét. Rengitől tudta, hogy a fiatalok között kifejezetten menőségnek számít a szervizfolyosók rendszerének alapos ismerete.
– Arrafelé nagyon figyelnek arra, hogy az érzékelők működjenek – mondta végül a fiú. – Ha van is sötét rész, akkor az nagy ívben megkerüli az egész zöld részt. Mármint az aeroponikus és a hidroponikus kerteket, és mellettük ott az új arborétum is. Ezeknél a víz- meg a levegőkeringés miatt sokszoros rendszerek vannak. Tudna mutatni detán egy alaprajzot? – tette hozzá kissé mohó arccal.
Auna nagyon rövid mérlegelés után bólintott.
– Persze. De előbb ad oda a detádat és az adatgyűrűt. – Igazán nem akarta hogy a biztonsági adatok a menőző fiatalok kezébe kerüljenek.
A srác fancsali képpel vette elő a saját készülékét, és a gyűrűjét is lehúzta. Auna néhány lépéssel odébb letette őket, majd saját gépét adatvédelemre állítva kivetítette a szervizfolyosók rendszerének őket érdeklő részét egy nagyobb, jobban kezelhető holotérbe.
A fiú az előbbi csalódás ellenére is lelkesen hajolt előre, és mutatott a három dimenziós rendszer egy pontjára.
– Igen, nézze, ez az a hely, amit kérdezett. Ez elmegy mind a két kert mellett, jó hosszan, majdnem négy kilométerre, sőt, itt, az arborétumnál végződik. Ez egy teljesen új szakasz, akkor épült, amikor az arborétumot is megnyitották. De itt, itt van egy leágazás, igazából a megmaradt, régi folyosó egyik része. – A fiú a 44-es folyosó utolsó szakaszára mutatott. – Ezen nincsenek érzékelők, mivel nem vezet sehová, mármint nem vezet más szervizfolyosóhoz, hanem egy mosókonyhához, és nyilván gyakran megy be valaki onnan, ezért nem kamerázták be.
– Mosókonyha – mondta Auna a fejét csóválva.
A mosókonyhákat szinte állandóan használta valaki. A halottat a közös helyiségtől alig öt méterre találták meg – igencsak nagy kockázatot vállalt a gyilkos, hacsak nem hirtelen felindulásból ölt…
– Viszont a maga térképéről hiányzik egy alagútszakasz. Pedig itt – mutatott egy pontra a fiú, közvetlen a mosókonyha bejárata mellett – nyílik a G-23-as.
Auna jól megnézte magának a helyet. Valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy a folyosó elért volna a mosókonyháig. Pedig a fiú szerint a két alagútbejárat között alig két méter volt a távolság, és ha tényleg ott van, az jelentheti azt is, hogy az illetőt nem a helyszínen gyilkolták meg…
– És a G-23 hová vezet? –
– Az főleg lakóterületeknél megy erre – mutatta végig. – Itt nincsenek mozgásérzékelők – vigyorgott rá Aunára –, mert a szomszédok úgyis nagyon rossz néven veszik, ha valakit elkapnak a mellettük elfutó részeken.
Auna nem akart arról hallani, ki mit tesz az ellen, hogy a szomszéd neveletlen gyerekei kihallgassák magánéletének azt a kis maradékát, amit itt, az óvóhelyen megőrizhetett, ezért most ő mutatott a holotérre.
– A G-23 pedig egy egész labirintusnyi ellenőrizhetetlen területre vezet.
– Így van – bólintott a fiú.
Auna bezárta a holoteret, és a srácra nézett.
– Köszönöm a segítséget, Kun.
A fiút meglepte, hogy Auna tudja a nevét – valószínűleg nem tűnt fel neki, hogy az előbb a munkavezetője szólította meg –, ezért zavarba jött, és mélyen meghajolt.
– Szívesen, Auna-ra. Ha máskor is segíthetek…
– Szólni fogok – biztosította. Hiszen egy ígéret neki nem kerül neki semmibe, a fiúnak pedig jólesik.
Bólintott, aztán sietett is tovább. Kun beszámolójából egyvalamit már biztosan tudott: nem lesz egyszerű leszűkíteni, honnan is került a halott a folyosóra.
***
Amikor megérkezett, Ilion már a helyszínen dolgozott: kontrollerével nem a kürtő szekrényszerű nyílásából kiesett halottat vizsgálta, hanem annak közvetlen környezetét.
– Közelebb mehetek? – kérdezte Auna a folyosó végéről, mert nem akarta akadályozni Iliont.
– Persze, azzal a résszel már végeztem.
– A halottról tudsz már mondani valamit? – kérdezte, amikor közelebb ment, de azért figyelt arra, hogy legalább két méterre maradjon Iliontól. Elég sokszor dolgoztak együtt ahhoz, hogy tudja, ha közelebb menne, zavarná.
Ilion a hulla felé pillantott, úgy sorolta:
– A nevét éppen nem tudom, de az pillanatokon belül úgyis kiderül. Korra úgy 25-28 év közötti, férfi, az öltözete alapján mwakni, a testalkata viszont inkább shayyita, szóval lehet, hogy katona vagy biztonságis volt korábban. A kezét nézve viszont mostanában inkább építkezéseken dolgozhatott . Tizenkét-tizenhárom órája lehet halott, tehát valamikor a Béta időszakban ölték meg, pontosabban 03.00 körül. Nem itt, valószínűleg az ágyában: valamit az arcára szorítottak, és megfulladt. Felületi sérülések alapján megpróbált védekezni. Legalább ketten támadták meg, egyikük a lábára térdelt és a bal kezét fogta le, míg a másik a jobbat, ő nyomta az arcára a párnát vagy valamiféle textilanyagú tárgyat.
A Béta időszak nagyjából a bolygó éjszakájával esett egybe. Itt, a föld alatt mégsem volt éjszakai időszak: bizonyos értelemben mindig nappal volt – az óvóhely más-más részein. Az itt lakók fele az Alfa, a másik a Béta időszakban dolgozott, a másikban aludt vagy pihent, ezzel is sikerült valamennyit csökkenteni a zsúfoltságon.
– A technikussal beszéltél már? – kérdezte Iliont.
– Persze. Az alapján úgy gondolom, azért hozták ide, mert ezen a folyosószakaszon nincs mozgásérzékelő, viszont van kifelé szellőző akna, így a bomlásnak indult holttest szagát sem biztos, hogy megérzik az alagútban. Sőt, még az is lehet, hogy nem lebomlott, hanem mumifikálódott volna a holttest. De amilyen pancserek voltak, az aeroponikus kertrendszer egyik fő szellőzőkürtőjébe tették a halottat, nem egy kisebb kürtőbe, így a technikus azonnal kiszúrta, hogy baj van a légkeringéssel. Pedig az ötlet nem lett volna rossz…
– Az első klasszikus gyilkosságunk idelent – jegyezte meg elgondolkodva Auna. – Elég hosszú ideig kibírtuk.
– Igen, magam is többször csodálkoztam már ezen – tért vissza Ilion a kontrolleréhez. – Értem én, hogy itt volt a világvége, ennek ellenére furcsa volt ez a nagy szeretet. Lehetetlen, hogy legalább húsz-harminc pszichopata ne lenne közöttünk, és azok nagyon rosszul bírják a tömeget, itt meg állandóan körülveszi őket valaki.
Auna bólintott. A zsúfoltság miatt hatalmas volt a feszültség is. Jelenleg négyszázötvenezer ember élt egy eredetileg hetvenezresre tervezett – azóta nagyjából háromszorosára bővített – , százhatvan négyzetkilométeres térben, nagyon szigorú keretek között. És bár ebből eredően gyakoriak voltak a konfliktusok, sőt, eddig kettő, halállal végződő verekedésük is volt, valódi gyilkossági üggyel még nem találkoztak.
– Na, nézzük, hogy került ide ez a fiú – indult meg Ilion a folyosórendszer felé, de néhány lépés múlva visszafordult. – Nem, nem erről hozták, nyilván a kamerák miatt. Hát akkor marad a mosókonyha. De hogy oda hogyan vihették be… az állandó tömegben csak feltűnt volna…
– Azt hiszem, nekem van erre megoldásom – mondta, amikor látta, hogy Ilion tanácstalanul megállt. – Egy ismerősöm szerint ez a mosókonyhából nyílik egy másik folyosó, ami a lakóterületre visz.
– A rendszeralaprajzon nem láttam ilyet.
– Én sem. De ő állította, hogy van.
– Érdekes ismerőseid vannak – jegyezte meg Ilion, de közben már megindult a folyosó ráccsal fedett vége felé.
Livya bizonyára a mosókonyhát is lezáratta, mert az általában zsúfolt közös helyiségben most nem volt senki. De Ilion a fedőrács kiemelése után nem lépett be a helyiségbe, hanem a keretet nézte át a kontrollerével.
– Igen, itt húzták át. A kezén a hámsérülés innen származik – mondta, de Auna tudta, hogy nem annyira neki, mint a kontroller dokumentáló funkciójának. A vizsgálat befejezésével kilépett, majd külsős módra kezet nyújtott Aunának, és kisegítette a nyirkos betonra. – Szóval, hol az a másik járat?
Auna egy kicsit meglepődött a külsős udvariassági gesztuson, aztán a kijárat melletti fal szakaszra mutatott, ahol semmi nem árulkodott arról, hogy szervizfolyosó futna mögötte.
– Állítólag ott. Köszönöm a segítséget.
Ilion bólintott, a falszakaszhoz lépett, körbetapogatta, majd pár másodperccel később már le is emelte a burkolatot.
– Remélem, nem bántottalak meg nagyon vele. De a külsősök között ráragad az emberre az ilyesmi. Egyébként mondtam már, hogy érdekes ismerőseid vannak?
– Nem egészen egy perce.
– Itt hozták át – bólintott kisvártatva. – Itt ugyan a halottról nem maradtak hátra nyomok, de az egyik elkövetőről igen. Ketten emelték a holttestet, nyilván a hónaljánál és a lábánál, itt az, amelyik megfojtotta, nekitántorodott az ajtó keretének.
Auna bólintott. Fogalma sem volt, honnan tudja mindezt Ilion, de egészen biztos volt abban, hogy igaza van. Korábbi közös munkáik során mindig igaza volt.
Jelzett a detája. Livya.
– Lassan fel kellene oldanom a mosókonyha blokkolását.
– Még néhány percet adj. Visszatesszük a két szervizfolyosó nyílását. Ilion, a G-44-ről elvihetik a halottat?
– Igen, már rögzítettem mindent.
– Rendben. Akkor vigyétek el a halottat a kórházrészleg halottasházába, de maradjatok végig a szervizfolyosókon. És ne beszéljetek még róla senkinek. A mosókonyhába öt perc múlva jöhettek. Adammal mi a helyzet?
– Már a tanácsteremben van.
– Jó, akkor én most odamegyek. Ilion, adok melléd egy biztonságist, gondolom, rám nincs szükség.
– Eddig sem volt – felelte megjátszott lenézéssel Ilion, majd kacsintott, és bemászott a folyosóra.
– Nélkülem a folyosót sem találtad volna meg – szólt utána Auna, de közben már a biztonságis is megérkezett.
Itt már tényleg nincs rá szükség.
***
Mivel a helyzetük miatt kényszerűen magukra erőltetett fegyelemre sosem vetülhetett diktatúrának még az árnyéka sem – a feszültség ugyanis szinte azonnal robbanáspontra hevült volna – Auna igyekezett mindenben mutatni, hogy osztozik azok életében, akik vezetőjévé vált: ugyanott lakott, ahol ők, ugyanúgy a közös étkezdékben étkezett, a közös mosdókat használta és a közös folyosókon közlekedett – gyalog.
Mint egy űrhajó kapitánya, amelyhez Fuhon sayv, az egyik shayyita űrhadász hasonlította mind őt, mint helyzetüket. Hiszen külsős szemmel tényleg úgy nézhetett ki, hogy – ha már úgyis űrhajómotorok és űrhajó-berendezések tartják életben közösségüket – az egész menhelyet az űrhajókon alkalmazott protokollok szerint irányítják.
Neki ebben az volt a legfurcsább, hogy rá kellett döbbenjen: az egész kaveni társadalmat valójában az űrhajókon alkalmazott protokollok szerint irányítják.
Hiszen ő csak az maradt, aki mindig volt: egy safir, egy, a megfelelő képességekkel és képzéssel bíró társadalomirányító szakember. Egy vezető, akit személyisége és tudása alapján mások életének kereteit biztosítja, és a közösség céljait folyamatosan tisztázza és a kommunikálja.
Így most is a folyosókon próbált sietni a tanácsterem felé, úgy, mint bárki más – mint egy átlagos mazdra egy átlagos kaveni közösségben.
– Ka-raa saaka safir-ra – hajolt meg előtte egy fiatalasszony, mintegy a gondolataira adott válaszul.
Mögötte néhány fiatal hangos „Salaym, safir!”-ral köszöntötte.
Voltak, akik hozzáértek, néha véletlenül meg is lökték.
Adam ezért legszívesebben állandó kíséretet szeretett volna adni mellé, de mivel ebbe Auna nem egyezett bele, ő vállalta a kísérő szerepét, ez ellen ugyanis nem nagyon tudott tenni.
De most Adam nem volt mellette.
– Safir, igaz, hogy az új szinten először a lakókörzeteket adják át? – lépett elé váratlanul egy középkorú asszony.
– Igaz – vágta rá Auna, de nem állt meg. – Ha minden igaz, két hónap múlva már át is adjuk az első lakásokat.
Többen melléjük csapódtak.
– Csak két hónap? – kérdezte az előző nő.
– Több mint féléve elkezdtük már az építést, jelenleg a közművesítésnél tartunk.
– Hány lakásról van szó? – kérdezett közbe mohón egy idősebb férfi.
– Egyelőre kétezer kéthelyiséges lakás, nagyjából az alatt a terület alatt, ahol most megyünk.
– Az nem olyan sok!
– Valóban nem. De egyelőre azt akarjuk végre elérni, hogy legalább kiscsaládoknak ne kelljen egy szobában együtt élni. Utána új kerteket és még két új gyümölcsöst hozunk létre. Majd csak azután folytatjuk a lakásépítést. De ne haragudjanak, éppen egy fontos sajtótájékoztatóra sietek, mert lesz mostanában még valami, aminek, remélem, örülni fognak. – És valami, aminek nem, tette hozzá magában, mert meglehetősen biztos volt abban, hogy egy felderítetlen gyilkosság félelmet és agressziót vált majd ki a kis helyre összezsúfolt emberek között. Sőt, ha rosszul kezelik, pánikká is szélesedhet.
Mert hiába laknak nagyon sokan együtt, a közös hely dermesztően kicsi. Tehát, bár emberileg semmi közük az eseményekhez, a kis tér miatt valamilyen módon mégiscsak érintettek ebben az ügyben, ha máshogy nem, fenyegetve érzik magukat.
Remélte, hogy Ilion nagyon hamar megtalálja az elkövetőket.
Még ketten léptek mellé útja során: egy asszony a fiát szerette volna elhelyezni az emeletépítők között, egy kaveni férfi pedig egy tulajdoni vitában kérte a segítségét. Mire megérkezett, mindkettőt el is intézte.
A tanácsteremhez érve érezte, hogy szünetre van szüksége: még ha nem is volt annyira irracionális, mint általában, a rácsot mégsem eresztette, ereszthette lejjebb. Túl sok minden áll rajta, nem ronthat. A teremben azonban nemcsak Adam volt jelen, hanem a médiás Elezer Haam is ott várakozott már vele. Maradt az egyetlen kifogás: a mellékhelyiség.
Szabadkozó pillantást vetett a két férfira, aztán eltűnt a mosdó ajtaja mögött.
Vécézés, kézmosás után visszaült a lecsukott csészére – itt annyira kis helye volt, hogy nem tudott térdelni, de így is jó lesz. Nem az első alkalom, hogy ide szorul, bárhogy is próbált segíteni neki Adam. Mély levegőt vett, és behunyta a szemét.
Tíz perccel később készen állt a beszélgetésre.
Haam kíváncsian nézett felé, amikor kilépett az ajtón. Nyilván a szokásosnál több időt töltött bent, és szerette volna tudni, miért – Auna viszont nem kötötte az orrára.
Elezer Haam nem volt átlagos mwakni. Bármikor inkább nézte volna shayyitának: magas volt, vékony, izmos és mozgékony, mint a shayyita harcosok. Mozgásán és önuralmán a katonai akadémiák képzésének nyoma olyan szembetűnő volt, mintha szándékosan akarta volna közölni velük, hová is tartozik.
Talán tényleg azt akarta. A férfi egész családjából rajta kívül egyedül a húga élte túl a hat évvel ezelőtti kataklizmát. Az ilyesmi pedig nem igazán növeli az elkötelezett hűséget a birodalom felé, amely haláluk fő felelőse.
Ha bíróként kellett volna megítélnie Haamot, dezertőrnek mondta volna. De most egy óriási közösség életének egyik fő felelőse volt, ilyen funkciójában pedig muszáj volt megőriznie kételkedését. Ha rosszul ítél meg valakit, annak óriási bukás lehet a vége.
– Ka-raa saaka, safir-ra – állt fel Haam, amikor Auna az asztal mellé lépett.
– Salaym, savi – viszonozta Auna az udvariasságot, majd mindketten helyet foglaltak. – Nem tudom, Mr. Michine mennyit mondott el abból, ami történt…
Adam megrázta a fejét, Elezer Haam pedig azonnal rávágta:
– Semennyit. De ami történt, nyilván összefüggésben van azzal, hogy maguk Mr. Michinével nem az előre jelzett zsilipen jöttek be, valamint hogy lezárták a G szervizfolyosó-rendszer negyvenes szakaszát és a hozzá tartozó mellékhelyiségeket, és valami történt az egyik kertben is. Súlyos műszaki vagy egészségügyi problémáról van szó? Ismét szivárog a radioaktív talajvíz?
Auna és Adam tekintete összevillant. Haam elég sok információt megtudott, jól kiépített hírszerző rendszere van, amit, nyilván ismét csak szándékosan, most nekik is elárult.
Auna visszafordította tekintetét Haam felé, és megpróbálta értelmezni a férfi szavait kísérő érzelmeket és gesztusokat.
Őszintének – valahogy túl őszintének – érezte.
Felsóhajtott. Ez a gesztus úgyis illik most ehhez a helyzethez is.
– Nem egészen. Gyilkosság történt. A G lakóterületén valahol meggyilkoltak egy férfit, és a holttestét a szervizfolyosó vak részében próbálták elrejteni. Gondolom, azt hitték, hogy nem azonnal találjuk meg a halottat, mivel gondosan elrejtették az egyik kifelé szellőző kürtőben. A probléma csak az volt, hogy az aeroponikus kertek szellőzőjét választották ki, és az egyik biotechnikus szinte azonnal észrevette, hogy a légkeringés nem megfelelő.
Nem, nem, biztosan nem téved: Haamot tökéletes meglepetésként érte a bejelentés.
– Gyilkosság? – kérdezte döbbent hitetlenkedéssel.
– Az illetőt egy, a fejére szorított párnával vagy textillel fojtották meg, legalább ketten. – Elővette a detáját, és lekérte rá az Ilion által készített arcképet, amelyen a férfi élőnek látszott. – Őróla lenne szó.
Haam érdeklődve dőlt előre, hogy a deta kijelzőjét megnézze. Auna minden érzékszervével koncentrált, hogy lehetőleg minden rezdülést elcsípjen.
Újabb döbbenet. És még valami: aggodalom. Félelem.
– Ismerem – nézett fel néhány pillanattal később Haam. – Jon Howernek hívták. Nekem dolgozott.
– Médiás? – kérdezte Auna. Ugyan nem rémlett, hogy valaha is látta volna közöttük, de ő sem volt tévedhetetlen.
– Nem a klasszikus értelemben. Az alagútépítőknél dolgozott leginkább, az emberek között gyűjtött információt. Másrészt pedig a birodalmi hadsereg A-4-es altisztjeként a beosztottam is volt – tette hozzá nyugodtan.
Adam diadalmasan elmosolyodott, Auna viszont csak bólintott. Haam nyilván tudta, hogy úgyis tudják. Szándékosan árulta el – de vajon miért? És miért most?
– Maga milyen beosztásban van? – kérdezett közbe Adam.
– F-4-es vagyok. Bolygóhadász. Az állomáshelyem eredetileg a Tertius volt, de a robbanások után a mentőakcióra átkértem magam ide, mert tudni akartam, mi történt a családommal. Az akció közben dezertáltam, bár valószínűleg eltűntként vagy elesettként tartanak számon, elég nagy volt a káosz akkoriban a birodalmi csapatok között is.
– És Jon Hower? – kérdezte Auna. – Vele már korábban ismerték egymást?
– Nem. Itt, az óvóhelyen találkoztunk, ő ismert fel, mert látott a tisztek között.
– És hány katona van még idelent? – szólalt meg újra Adam.
– Én tizennégyről tudok, azaz most már csak tizenháromról. Köztük én vagyok a legmagasabb rangú, rajtam kívül még egy tiszt van, ő K-3-as, a többiek altisztek vagy közlegények.
– Ők milyen kapcsolatban állnak egymással? – vette át újra a szót Auna.
– Ketten tudják egymástól, hogy katonák voltak, a többiek nem, sőt, többségükben nem is ismerik egymást.
– Miért?
– Mert mind dezertáltak. És meg akartam adni nekik az esélyt, hogy ha az óvóhely lelepleződik, ne végezzék ki őket miatta. A legjobb, ha egymásról nem tudnak semmit, így egymás ellen vallani sem tudnak, mondjuk, hogy maguk számára kedvezőbb elbírást kapjanak.
– Magának nincs nagy véleménye róluk – szúrta közbe gúnyosan Adam.
– Magának sem lenne, tábornok – felelte nyugodtan Haam. – A tapasztalatom alapján az emberek nagy része bármit megtesz azért, hogy a bőrét mentse. Giin-ra – hajolt meg Auna felé – ebből a szempontból is kivételes ember volt.
Auna csak egy biccentéssel vette tudomásul Giin említését, bár a rács mögötti érzelmek között felparázslott a fájdalom.
– Jon Howerről tudta valaki, hogy katonai állományban volt?
– Tudomásom szerint senki.
– Maga mikor találkozott vagy beszélt vele utoljára?
– Már több mint egy hete. Nem tudom pontosan. Amikor az új iskoláról volt szó a hírekben.
– A viselkedésén akkor észlelt bármilyen furcsaságot?
– Nem, semmit.
Őszinte volt: Auna nem érzékelte rajta a pszichedukációs elfojtás háttérzörejeit – ittléte óta egy pillanatra sem próbálta leplezni az érzéseit. Bólintott, és éppen a következő kérdést szerette volna feltenni, amikor jelzett a detája, majd a képernyőn megjelent Ilion. Kifejezetten feldúltan – ilyen arckifejezést Auna még nem látott tőle.
– Megtaláltam a lakást, ahol a gyilkosságot elkövették. A szobatársa az egész Béta-időszakot végigdolgozta, van alibije az egész időszakra, kikérdeztem őt és a csapatát is, mind igazat mondanak. A halott, Jon Hower szabadnapos volt. A gyilkosság időpontjában senki sem volt a négyszobás lakrészben, mind dolgoztak. Senki sem látott semmit.
– De? – kérdezte Auna, mert tudta, hogy ennyi sikertelenség még nem okozna kollégájának megrendülést.
– A DNS minta alapján a szobatársa volt az egyik elkövető. De ő nem lehetett, ennyire nem vagyok tehetségtelen, egy egész csoport nem verhet át. Ez azonban csak egy dolgot jelenthet.
– DNS szimulátor – vágta rá azonnal Haam, aki az egész beszélgetést végighallgatta. – Valaki szándékosan hagyta az ő nyomait a halotton és a területen.
– Hát ez meg ki? – kérdezte Ilion, aki Haamot nem látta, csak a megjegyzését hallotta.
Auna kiemelte a képernyőképet holotérbe.
– Az egyik médiásunk, Elezer Haam.
– Á, szóval ezért hallott róla! – nézett Haamra Ilion, majd újra Aunához fordult. – Az eszköz viszont főként titkosszolgálatok és hírszerző szervek körében használatos. És ez bizony azt jelenti, hogy valami nagyobb van itt, mint egyszerű gyilkosság.
Auna Haamra nézett, aki sápadtan nézett rá vissza.
– Itt vannak.
Igen, félelem, megrendülés. Őszinteség. Ahogy kell egy dezertált, agyonlövésre váró katonából.
De valami mégsem stimmelt a férfiban.
***
Az asztal körül ott ült az egész mwakanei Raas család. Igon az asztalfőn – egészen rendezetten, mivel hat évvel ezelőtt Nienna Kisgiinnel együtt a szárnyai alá vette – mély hallgatásba süllyedve, nyilván még mindig a munkáján gondolkodott. Mellette közvetlenül az idősebb családtagok halkan beszélgettek. Lejjebb azonban – már ott is, ahol Auna ült Rengi mellett az asztal közepénél –, nagy volt a zaj. Körülményeik ellenére az óvóhelyen Kisgiinen kívül született már két gyerek is: egy négyéves kisfiú, Leon, és egy egyéves kislány, Innin – ő a családba befogadott Nienna és Peter harmadik gyereke volt. A majdnem kéttucatnyi gyerek között ott volt Niennáék két nagyobb gyereke, Layon és Lea is, és Hianna négy lánya, akiket Emma nevelt: Hiruwa, Hiwani, Haniyya és Hilkini – már a legkisebb is kis híján tíz éves.
Giin pedig hat, nézett a fiára, aki éppen dühösen turkált az elé tett ételben. Nem szeretett enni, éppen ezért hihetetlenül vékony volt, korához és alkatához képest mégis erős. Előszeretettel lógott Layonon, akit bátyjának tekintett, Layon pedig mindenhová vitte magával – Auna egészen biztos volt abban, hogy a fia tízéves korára jobban fogja ismerni az alagútrendszert, mint a karbantartók.
Giin megérezhette, hogy rá gondol, mert felemelte a fejét a tányérból, és ránézett. Auna elmosolyodott – most nem választotta le az érzéseit –, mire felállt a fia a tányér mellől, odajött hozzá, és az ölébe ült.
– Szép vagy, amikor mosolyogsz – mondta, és szorosan megölelte.
Auna tudta, mire céloz a fia.
– Rád akkor is mosolygok, amikor nem tudok mosolyogni – felelte és megszorította.
– Jó volt ma Igon bácsinál. Elviszel máskor is?
Auna Igon arcára gondolt, amikor bejelentés nélkül betoppantak hozzá – azaz egészen pontosan Rengihez, aki Igonnal együtt a reaktoroknál dolgozott –, és még szélesebb lett a mosolya.
– Nem hiszem, hogy annyira örülne neki.
– Igazából nem is nála voltunk, hanem Renginél. Ugye, Rengi?
Nevelt fia, a tizenhét éves Rengi éppen mélyen gondolataiba merülve lapátolta magába az ételt, ezért elsőre meg sem hallotta Giint.
– Mi van? – nézett a kisfiúra félig teli szájjal.
– Nálad voltunk ma bent, nem Igonnál.
– Ja – morgott vissza Rengi, és újra a gondolataiba merült.
A koncentráció mértékét tekintve valószínűleg a számításai, és nem a lányok jártak az eszében.
– És min dolgoztok most Igonnal? – kérdezte Auna, mert ő a látogatás alatt nem tudott Rengivel szót váltani, és Igonnal is csak az energiaellátásról beszélgettek.
Rengi újra visszazökkent a gondolataiból, de látszott rajta, hogy örül a kérdésnek, mert kedvenc témáját érinti.
– Igon úgy gondolja, hogy mivel egy gravitációs kútban ülünk, innen nem kifelé kellene keresni az utat, hanem befelé, azaz lefelé, ahonnan más ilyen gravitációs kútba juthatnánk, ami egy másik bolygóé lenne, és át tudnánk oda települni. És talált is rá modellt, hogyan lehetne egy másik ilyen gravitációs kútba eljutni, de jelen pillanatban az a probléma, hogy ilyen módon akár egy nap vagy egy teljesen lakatlan bolygó gravitációs központjába jutnánk, mélyen a kéreg alá, ráadásul ott nem tud visszatérni a valós térbe, mert ott nincs, ami megnyissa a teret… Szóval a hajtóművek által a bolygó gravitációs mezőjében generált mezőkkel kísérletezik, de még nem jött rá, hogyan lehetne tényleg használni is őket.
– És te mit csinálsz ebben?
Rengi elvörösödött.
– Hát… leginkább a mellékszámításokat ellenőrzöm. – Amikor Auna meg akart szólalni, gyorsan folytatta. – És nem, nem gondoltam meg magam, Auna. Nem szeretnék mazdra lenni. Tudom, hogy apa meg Meenain is az, és anya is azaz Judy is annak tanult… sőt, safirok, és tudom, hogy az eredményeim alapján én is mehetnék akár safirnak is. De én nem… nem akarok ilyesmit.
A szinte hadarva előadott szavakat Auna nyugodtan végigvárta, és Rengi elhallgatása után sem szólalt meg rögtön.
– Úgy emlékszem, egyszer, négy évvel ezelőtt tettem fel csak neked a kérdést, hogy akarsz-e mazdra lenni, és már akkor elfogadtam, hogy nem – mondta kicsivel később. – Az előbb azt szerettem volna kérdezni, nem szeretnél egy kicsivel gyakorlatiasabb helyet is kipróbálni? Mondjuk az építészeknél vagy a biotechnológusoknál? Tudom, hogy korábban ezek is érdekeltek.
Rengi még jobban elvörösödött, és a fejét is lehajtotta. Most Judyra emlékeztette – arra a Judyra, aki még a Shremeyán a gyakornoka volt, nem a későbbi sokgyermekes anyára.
– Tudom – morogta a fiú. – De a családból nagyon sokan mondják. Hogy legyél mazdra, mert így meg úgy, meg hogy te vagy a nevelőm, és használjam ki a lehetőséget.
– Én sem akarok mazdra lenni – jelentette ki váratlanul Giin. – Az hülyeség. Én űrhajós leszek, és jól elrepülök innen egy olyan bolygóra, amilyenről anyáék mesélnek. Te meg leszel a navigátorom, és anyát is elvisszük, és akkor végre lesz ránk is ideje.
Rengi Giinre nézett, és elvigyorodott.
– Mit gondolsz, miért dolgozok éppen Igonnal? Amint megtudom, mikor mehetünk, te leszel az első, akinek szólok.
Giin szemei kikerekedtek izgatott meglepetésében.
– Tényleg elviszel? Azzal az izéval, amit mutattál a laborban?
– Azzal bizony.
– És mikor lesz kész?
– Hát… még néhány hónap biztosan kell. Talán néhány év is – felelte titokzatosan Rengi, és Auna magában felsóhajtott.
Talán néhány év. De leginkább talán néhány évtized. Egyhamar nem kerülnek ki innen.
Kivéve, persze, ha rájuk talált a birodalmi elhárítás. Akkor bármikor értük jöhetnek. De úgy kikerülni nem szeretett volna.
Hozzászólások
Szóval az utóbbi hetekben kezdtem el újraolvasni a Csodaidőket, aztán került terítékre az Időcsodák is. Az első kötetét annak is olvastam már korábban, de valahogy a második kötetetre valahogy akkor nem volt időm, mikor megjelent. De most... ahogy haladtam előre, egyre inkább elfogott a rettegés, hogy mit fogok én csinálni, ha elfogy? Hát, elfogyott. És ezzel igazából azt szerettem volna elmondani, hogy nagyon-nagyon szeretem mindkét könyvsorozatot, és hihetetlenül érdekes egymás mellé tenni a kettőt.
Szeretem, hogy annyi karakter más, ha más helyzetben találkozunk velük. Még engem is meglep, de nagyYaan az egyik legkellemesebb meglepetés ebben a változatban, bár itt igazából Melilan is tök jó lett.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.