És akkor hát álljon itt a 3. fejezet MUNKAVERZIÓJA:
3. fejezet
Yaan
Már egészen besötétedett. A félhomály bekúszott a házba, a helyiségbe, ahonnan éppen kinézett az udvarra.
Furcsa volt az üres szoba, az üres folyosó, az üres udvar.
Furcsa volt a csend.
Furcsa volt, hogy valójában egy sürgős feladata sem maradt. Ami volt – megvárja. Akár egy hétig is.
Furcsa – de nem rossz.
Mélyet sóhajtott, elfordult az ablaktól, és Chosan-ra foteljébe telepedett. Mióta a safir meghalt, mindig ideült. Chosan-ra mindenét ráhagyta, de ezt a fotelt érezte a leginkább sajátjának. Ebben érezte magát legközelebb hozzá.
Hátradőlt, kinyújtotta a lábát, fejét hátrahajtotta a fotel peremére, és felbámult a plafonra. A festék piszkos volt, sok helyen pergett.
Akár fel is lehetne újítani a házat. Abbon már több mint nyolc éve kiköltözött innen. Chosan-ra pedig már majdnem hét éve halott.
De eddig, valahogy, nem maradt rá idő és energia.
Először jöttek a menekültek. Sokszor, sok hullámban. Rengetegen. Tízmilliók.
Aztán két éve a birodalom megtámadta az Oderutot, és folyamatosan nyomult előre.
És akkor elindultak a menekülők.
Ment mindenki, aki csak tudott. Aki fel tudott kerülni egy hajóra. Akit felvettek.
És igyekeztek mindenkit vinni, aki menni akart.
Tízmilliók.
Most úgy érezte, mintha ezek mind rajta – és ezen a házon – mentek volna keresztül.
Alig egymillió itteni kaveni döntött úgy, hogy nem fut tovább. Alig néhány mazdra – és azok többsége is már álnéven, külsősként dolgozott. De a maradók nagy része is külsős személyazonosságot kért és kapott. Beolvadnak, hogy életben maradjanak.
Ő azoknak lett a mazdrája, akik valamilyen okból úgy döntöttek: kaveniként várják meg az érkező birodalmat. Negyvenezer ember, jórészt idősebbek. És persze azok, akik nem akarták elhagyni a házaikat, a családjaikat. Akik még reménykedtek a lehetetlenben, vagy felkészültek az elkerülhetetlenbe.
És néhány idősebb mazdra.
Negyven évével ő volt mindközülük a legfiatalabb. Legalább negyven évvel. Ennek ellenére igen ütőképes kis csapat volt. Kár, hogy alig néhány hetük maradt csak együtt dolgozni: a birodalmi űrhadászok már a szomszéd rendszerben voltak. Nem sok idejük lesz a közös munkára. A safirházat felújítani pedig tökéletesen fölösleges. Úgyis ő lesz az első, akit elvisznek. S talán az utolsó, aki ebben a safirházban safir lehet.
Felemelt fejjel várja majd őket.
Persze, nem volt ez annyira egyszerű döntés. Az igen, hogy marad. A gyerekei itt voltak a birodalomban, nem mehetett el. Sokáig úgy tervezte, hogy álnéven marad. De túl nagy volt rajta a reflektorfény, és túl sok volt a munka. Távozása nagy port vert volna fel – és valakit kellett volna hozni helyette, nem ment volna úgy az ügy, mint más körzetek esetén, ahol egyszerűen elment a safir, és aki utána jött, már inkognitóban folytatta a munkát.
Ezzel egyidejűleg a birodalmi ellenállástól megtudta, hogy őt mindenképpen el akarják kapni. Egy Raas. Túl nagy név, túl erős üzenet, túl veszélyes ellenfél. Ügynököket is állítottak rá. Külsőst is, kavenit is. Utóbbiak közül főleg flooistákat, akiket dühített az erőszakmentesség üzenete. Mindezek miatt lelépése egyáltalán nem lehetne diszkrét: óriási visszhangot keltene – és félő, hogy utána kutatva túl sok álnéven élő kavenit lelepleznének.
És hát valakinek maradnia is kell. Így legalább megállhat felemelt fejjel azok előtt, akik fegyverrel és erőszakkal jönnek feléjük. Évek óta ezt hirdeti – hát most legalább megmutatja, hogy komolyan gondolja.
Arminia nem értette, sőt, gyűlölte ezt a döntését. Az utolsó pillanatig remélte, hogy sikerül meggyőznie. Hogy meggondolja magát. Hogy győz a józan ész, és megy.
Óriási veszekedéssel váltak el.
– Meg fognak ölni! De én nem maradok itt, hogy végignézzem a közvetítést! – kiabálta magából kikelve Arminia.
– Elkapnak és internálnak a Shremiusra a többi mazdrával együtt – felelte nyugodtan Yaan, bár maga is meglehetősen biztos volt abban, hogy a Shermiusig több kihallgatószobán keresztül vezet majd az út.
Ezt persze nem árulta el Arminiának. Minden kísérletük ellenére kapcsolatukat sohasem sikerült igazán elmélyíteniük. Még jó, hogy megmaradt safirnak.
Kopogtak.
Csodálkozva pillantott fel. Vajon ki gondolta meg magát az utolsó utáni pillanatban?
– Igen! – kiabálta ki, mert nem volt kedve megmozdulni.
Ma már dolgozott tizenöt órát. Meg tegnap, meg az elmúlt hetekben. Most nem dolgozik.
– Yaan-ra? – nézett be valaki a félhomályos szobába. – Nem zavarom?
Yaan csodálkozva emelte fel a fejét.
– Siaxen? Maga hogyhogy nem ment el?
A külsős politikus belépett.
– Felkapcsolhatom a villanyt? – kérdezte, de azért válaszolt is. – Azért nem mentem el, amiért maga sem.
– Fel. Nem tudtam, hogy magának is élnek gyerekei az unióban.
– Gyerekem nincs, de a családom az unióban ragadt. Másrészt én vagyok itt az elnök. Nem mehetek el, amíg vannak itt emberek, akik az elnöküknek választottak. Aztán hallottam, hogy maga is maradt. Gondoltam, átlépek. – Megemelte a kezét, amelyben lilán csillant meg az ital.
– Hogyhogy nem valamelyik kormánytaghoz ment?
– Mert mind elmentek. Evakuáció, azt mondták. Meg hát… igazából magával akartam beszélni. Nem venne elő poharat?
Yaan felállt, és az egyik szekrényhez lépett, amelyben az előző nap mintha poharakat látott volna… igen, meg is voltak.
Miközben Siaxen kinyitotta az üveget, elöblítette a poharakat – nem volt kényes, mégsem akart poros poharakból alfai ratosát inni. Mert már a kék-narancs mintás címkéről felismerte, hogy a politikus kezében tartott ital szülőbolygója egyik legjobb pincészetéből származik.
Egy másik világból – és éppen emiatt legalább húszéves volt. Vagy még több. Megérdemel egy öblítést.
A poharakat a két fotel között lévő kisasztalra helyezte, visszaült a foteljébe, és alaposan végigmérte Siaxent. Nem tudott róla túl sokat, eddig csak hivatalos minőségben találkoztak. Kemény, alkura kész, de nem megalkuvó politikusnak ismerte meg, viszonylag széles látókörűnek és rugalmasnak. Előzékenynek. Bátornak és kockázatkésznek.
De most halálosan rettegett.
Rettegett, mégis maradt.
Nem tudta nem becsülni érte.
– Köszönöm – mondta, amikor Siaxen töltött a poharába, és beleivott a ratosába. A gyümölcsös, alkoholos íz jólesett, bár sosem szerette az italt. – Gondolom, nem hivatalos ügyben jött.
Siaxen is felvette a poharát, és belekortyolt. Nemtörődömnek, gondatlannak akart látszani, ezt érzékelte is rajta.
Közben azonban úgy szorította a pohár szárát, mintha kapaszkodni akarna belé.
– Valóban nem. Egy teljesen személyes ügyben vagyok itt. – Nem folytatta. Láthatólag küzdött a szavakkal.
Yaan várt. A legjobb, ha ő maga mondja ki, mit érez. Egy idő után viszont belátta, hogy egy külsős, férfi politikus felé talán kissé túlzott ez az elvárás.
– Én is nagyon félek – kezdte hát Yaan. – Félek a veréstől, félek a börtöntől, félek a haláltól.
Siaxen csodálkozva eresztette le a poharat.
– Nem látszik.
– Nem látszik, és igyekszem nem is gondolni rá. Tudom, hogy előtte rosszabb. Valahogy… amikor már benne van az ember, akkor viszik az események. Majd jönnek, megbilincselnek, lökdösnek, szállítanak, lökdösnek, aztán cella, egy-két nap szünet, aztán kezdődik a második kör. De mindig csak azt kell kibírni, ami éppen van, és mindig egyszerre egy dolgot. Egy lökést, egy szót, egy rúgást.
– Egyszerre egy dolgot – ismételte lehunyt szemmel Siaxen, mintha leckét tanulna. Aztán felsóhajtott. – Nem látom, ez hogyan vigasztalna.
– Majd meglátja, ha benne van. Akkor valahogy… sokkal egyszerűbb az élet. Fájdalmas ugyan, de egyszerű. Hirtelen eltűnnek a feladatok, a kötelezettségek, az elvárások. Különösen, amikor vernek. – Siaxen ideges, hitetlenkedő nevetésére komolyan nézett vissza. – Sok szempontból az a legegyszerűbb rész. Előtte nehezebb. Meg amikor mást bántanak.
– És… a halál…? A haláltól nem fél?
– Nem – jelentette ki teljes biztonsággal Yaan. – A halál már nem fáj. Isten mellém lép, én pedig az ő kezébe teszem le az életemet.
– Isten kezébe? Maga vallásos?
Most Yaanon volt a csodálkozás sora.
– Kaveni vagyok, és mazdra. Mi más lennék?
Siaxen felkuncogott. Kissé ideges hang volt, de őszinte.
– Egyszer, még fiatal gyakornok koromban a nagybátyjával, Giin Raasszal beszélgettünk a Kavenről, és az alapján úgy tűnt, hogy a kaveniek nem nagyon vallásosok abban az értelemben, hogy… szóval külsős értelemben.
Yaan elmosolyodott.
– Ebben van némi igazság, csakhogy Giin egész életében teoretikus volt, sőt, egyike a legnagyobbaknak. Én azonban személy szerint elég gyakorlati ember vagyok, így mindenféle értelemben vallásos is: elméletben és gyakorlatban is. Vagy, hogy a maga szavait használjam, kaveniban és külsősben is. Mondjuk tény, nem a családból hoztam a vallásosságot, hanem… mondjuk így, külsősöktől kaptam ösztönzést az élet értelmének keresésére.
Siaxen azonnal kapcsolt.
– Miután… megkínozták?
Yaan felsóhajtott.
– Részben. De nem azért, mert engem vertek. Tudja, bizonyos értelemben miattam kínoztak és öltek meg barátokat és családtagokat előttem. És akkor muszáj volt választ találnom. Volt-e ennek értelme, és ha igen, mi? Hol volt Isten, és miért ott? Miért engedte? És miért hagyott engem életben? Miért engem hagyott életben, miért nem inkább a többieket? És miért maradtam életben? Mi lehet még azok után a célom, mit akar velem kezdeni?
Siaxen akaratlanul is előrébb hajolt. Arcán is tükröződött a sóvárgás, amely összes érzését meghaladta.
– És talált választ, ugye? Van válasz? Nemcsak… nemcsak valami elméleti duma, hanem igazi válasz, ugye?
Yaan lehunyta a szemét. Számára ott volt a válasz benne és mellette – a Valaki, aki tartotta és hordozta, amióta csak a kezére bízta magát. De hogyan tudna erről egy – igazából az életéért rettegő – külsősnek beszélni?
– Van válasz. De… ez a válasz az enyém. Nekem szól. Az én kérdésemre. Az én életemre. A Bokra egy helyen azt mondja: „Ne várd, hogy a dolgoknak értelme legyen. Adj nekik értelmet te magad. Vagy megtalálod a magad értelmét, vagy Isten sem tud számodra magyarázatot szolgáltatni.” Ezzel éppen ezt akarja mondani, hogy nincsenek mindenkinek működő válaszok. De elmondom az enyémet – nézett Siaxenre, és közben Magdára gondolt –, mert egyszer nekem is elmondta valaki a magáét.
***
– Maga nem orvos. – Doron-ra ezt türelmetlenül mondta. – Nem látom, miben tudna segíteni.
Yaan bólintott.
– Valóban nem vagyok. Viszont úgy tíz éve a második évfolyamig elvégeztem a kaveni orvosképzést. – Igazából nem ő, hanem Judy, de most nem akart hosszasan magyarázkodni az orvosnak. – Tudom kezelni az alapvető műszereket, és van némi, bár igencsak berozsdált gyakorlatom is.
Doron-ra végigmérte.
– Sosem gondoltam volna éppen magáról. Bár… amikor a feleségét kezeltem, valóban volt az a benyomásom, hogy érti, amiről beszélek. Hát legyen. De először mellettem dolgozik, meglátom, ténylegesen mekkora a tudása. És azt teszi, amit mondok. Most nem maga a vezető, hanem én.
– Természetesen – biccentett Yaan.
– Akkor jöjjön.
A kórházkomplexum óriási épülete két négyzetkilométer is megvolt, de még így is zsúfoltság uralkodott: a bolygó naprendszeréből folyamatosan érkeztek a sebesültek. Mindenhol feküdtek: a kórházi ágyakat egymás mellé tolták, hogy így három-négy ember is fekhetett két ágyban, de még így is voltak, akik a földre, a folyosókon a padokra és a betegszállító kocsikra szorultak. Az ágyak fölötti biomonitorokat a legtöbb helyen nem is használták, a különböző testtájakra rögzített transzanimátorok jelezték, ha orvosnak kellett közbelépnie.
Az orvosok nyúzott arccal siettek a dolgukra, az egészségügyi személyzet olyan gyorsan mozgott, mintha valamiféle versenyen vennének részt, de még így is állandó volt a kiabálás, segítségkérés.
Doron-ra nem nézett a betegekre: gyorsan, céltudatosan tört előre a priccsek és hordágyak között, nem foglalkozott a felé kinyúló kezekkel sem. Yaan követte, bár nem volt egyszerű lépést tartani vele.
Értette, miért teszi. Nemcsak Judy tanulmányaiban szerepelt a tárgyiasítás – safirként maga is pontosan tudta, mit jelent vészhelyzetben érzelmeket kizárva, csak a feladatra koncentrálva dolgozni. Bár könnyebb volt úgy, hogy nem haldoklottak körülötte – igaz, a sírás és kiabálás hangereje majdnem ugyanez volt, amikor menekültügyben próbált meg segíteni.
Úgy látszik, ez már marad vele. A sírás és a kiabálás.
Amíg ő maga nem fog majd sírni és kiabálni.
De ez a gondolat most nem tudott befészkelni a fejébe, mert tudta, hogy nemsokára munkája lesz, nem is kevés. Az elmúlt két hétben lezárta az összes, még függőben lévő safiri feladatot, a dokumentumokat elküldte a már álnéven dolgozó mazdráknak, amelyek pedig megmaradtak, átadta az idős körzetvezető mazdrának, aki biztosította, hogy megtesz mindent, amit csak tud. Ezután nekiült, felfrissítette elsősegélynyújtó ismereteit, utánanézett, mi változott a kontroller, a transzanimátor, a kötöző- és kapcsológépek használatában, sőt, még a szenzorkesztyűs részeket is áttanulmányozta, jóllehet meglehetősen biztos volt abban, hogy olyat nem adnak majd rá.
És most itt van.
Nem akar tétlenül várakozni a fogság bizonytalan időszaka előtt. Úgy rosszabb lenne. Sokkal rosszabb.
Közben egyre több lett körülöttük a halott: a kórház hullaházába már nem fértek be, ezért az üres helyiségekben szorosan egymás mellé tették le őket. A legtöbbjük jóval fiatalabb volt nála.
Megbabonázva torpant meg. Negyvenéves kaveniként még fiatalnak számított. De ezek… ezek gyerekek voltak. Húsz-huszonöt évesek. Némelyik még annyinak sem nézett ki.
– Mazdra?
Doron aggodalmasan figyelte. Yaan úgy nézett az orvosra, mint aki álomból ébred.
– Nagyon fiatalok. – Nyelt egyet. – Túl fiatalok.
– Bírni fogja?
– Igen. – Ebben egyáltalán nem kételkedett. Csak valahogy az életkoruk eddig nem jutott el a tudatáig.
– Ugye, nem kap pánikrohamot sem? – tette hozzá gyanakodva Doron-ra. – Úgy emlékszem, magának van ilyen problémája.
– Végig gátolni fogom az érzéseimet, ne aggódjon.
Doron-ra nem volt egészen meggyőzve, de bólintott. Hiába mondta, hogy most ő a főnök, Yaan valójában az ő főnöke is volt, mivel kaveni területen voltak.
Egyelőre.
Végül az érkeztetőhöz értek. Az itteni káoszhoz képest a kórház korábbi nyüzsgése csendes pihenőnek tűnt. Szinte tízpercenként érkeztek újabb és újabb, sebesülteket szállító gépek: gémek és sztratoszférarepülők vegyesen.
Doron-ra bemutatta a betegfelvételt intéző orvosnőnek, aki futtában végighallgatta mondanivalóját, aztán rábízta egy adminisztrátorra, aki néhány percen belül ki is hozta a számára a felszerelését, és magára hagyta az irodájában, hogy átöltözhessen.
Később nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogy is került végül az egyik szállító belsejébe egy kézi kontrollerrel, egy kombinált kezelőgéppel és egy nagy adag transzanimátorral a derekára erősített zacskóban, de azt egészen biztosan tudta, hogy Doron-ra az első néhány perc kivételével nem volt mellette.
Teljes gáttal dolgozott, nem engedett magához közel semmilyen érzelmet, hogy agya minél pontosabban és gyorsabban tudjon mérlegelni és dönteni. Egy emberrel általában négy percet töltött: azonosította, átvizsgálta, és behelyezte a transzanimátort. Ha feltétlenül szükséges volt, varrt és kötözött, bár a legtöbben már megkapták az alapellátást fent, a mentőhajókon vagy a dokkok kórházrészlegén. Ezután átadta a beteget a szállítóknak, akik eltűntek vele valamerre a már egyébként is helyhiánnyal küszködő kórházban.
Furcsa volt az egész helyzet: tudta, hogy mentáluniójuk idején Judy még nem volt igazán gyakorlott, ráadásul azóta eltelt bő tíz év úgy, hogy orvostudománnyal nem is foglalkozott – a harmadik órában azonban már szinte teljesen automatikusan tette a dolgát, sokszor még arra is maradt ideje, hogy a kontrollerrel alaposabb szkenneléseket is elvégezzen, és alapdiagnózist rögzítsen, amellyel talán kissé megkönnyíti az ellátásnál dolgozó orvosok dolgát.
Amikor órákkal, vagy talán fél nappal később szünetet tartott, mert már muszáj volt elmennie a mosdóba, visszaúton egy ismeretlen orvos kapta el.
– Maga az, akit Doron hozott reggel, ugye?
– Igen. Yaan Raas… – hajolt meg, de az orvos nem várta végig a bemutatkozást, hanem közbevágott.
– Maga túl jó ide. Már szóltam a B-4533-as mentőgém pilótájának, hogy vigye fel a négyes dokkhoz. Az ottani kórházban nagyon súlyos orvoshiány van.
– Nem vagyok orvos.
Az orvos fáradtan elmosolyodott, és ahogy megmasszírozta fáradt homlokát, vért kent el rajta. Nem a sajátját. Yaan szólni akart neki, de a férfi legyintett.
– Annyit tud, amennyi most oda kell. Elsősegély, némi plusszal. Ez maga. Menjen, a gém már indulna.
Végül is azért jött, hogy segítsen. Ha ott több hasznát tudják venni, oda megy.
– Ye-ra – bólintott, és elindult volna, de ekkor az orvos megfogta a karját.
– Várjon! Nem maga… maga a safir! – Amikor Yaan bólintott, az orvos szabadkozni kezdett. – Ne haragudjon, męraa, de nem ismertem fel! Ha gondolja…
– Semmi gond – szakította félbe Yaan. – Felmegyek. Safirra most nincs akkora szükség, de ha lenne is, engem van, aki helyettesítsen.
Az orvos nagyot nyelt, majd meghajtotta magát.
– Gaadra udębleeseesra.
A gémben volt először lehetősége arra, hogy végiggondolja: mire is vállalkozott. Ahogy lehunyta a szemét, maga előtt látta a sebesülteket, akiket az előző órákban jól-rosszul ellátott. Látta a sebeket, a fájdalmat, és látta, nem egyszer, a halált is. És olyan keveset tehetett.
Ronennek kellene itt lennie, nem ő.
Erre a gondolatra elszorult a torka.
Ronen már messze jár, talán több ezer fényévre feleségével és másfél éves kislányával. Ők úgy döntöttek, hogy futnak. És szerették volna, ha Yaan is megy velük.
– Ha mást nem, a lányod miatt jönnöd kell – próbálta indulatosan győzködni öccse utolsó holobeszélgetésük alkalmával, nem sokkal azelőtt, hogy végleg elbúcsúztak volna egymástól. – Magaddal együtt őt is veszélybe sodrod!
– Ronen, a lányom nagyapja az Alfa kormányzója. Ha engem meg is ölnek, amit nem hiszek, Raanának a haja szála sem fog görbülni.
– De miért akarod, hogy megöljenek? Miért akarsz mindenáron hős lenni? Mártír?
– Dehogy akarok! Értsd már meg, legalább te, hogy nem mehetek! Nemcsak Raana a lányom, hanem Jamina és Rengi is a gyerekem! És ők mindketten itt vannak, a birodalomban: Jamina az Alfán, Rengi a Mwakanén. Őket nem hagyhatom itt! Nem tehetem meg! És ne, ne érts félre – emelte fel kezét, hogy öccse hozzászólását megállítsa. – Ha itt lennének a gyerekeim, az összes, én is elmennék. De te, te talán mennél, ha a kis Malin itt maradna?
Ronen úgy rogyott össze, mintha megütötte volna, és látta, hogy mindkét keze ökölbe szorul.
– Nem tudnám itt hagyni.
Az emlék akár vigasztaló is lehetett volna, de most valahogy rossz volt Ronenre gondolnia. Ha Ronen maradt volna, sokkal több életet képes lett volna megmenteni, mint ő.
Bár lehet, hogy sokkal többet megment így, hogy menekül. Amit pedig ő csinál… tűzoltás. Egy halálos sebesült kötözgetése. Hiszen ezt a háborút elveszítették, a védekezés már nem jó semmire, csak arra, hogy az elesettek száma növekedjék…
– Uram, néhány perc múlva megérkezünk – szólalt meg a pilóta. – Magát a kilences zsiliphez kérik, ott leteszem, én megyek tovább a betegszállításhoz.
– Engem miért nem oda visz?
– Mivel idefent katonai intézménybe kerül, gondolom, állományba veszik. Az ápolókkal is ez van, amikor valaki feljön ide dolgozni.
Erre nem tudta, mit mondjon. Katonai állományba veszik? Őt? Vajon ez mit jelent rá és a hivatalára nézve – mit jelent arra nézve, amit eddig képviselt? És lehetséges-e egyáltalán, hogy egy aktív állományban lévő körzetvezető safirt besorozzanak? Eddigi könnyedsége eltűnt, és nagy kő telepedett a mellkasára.
Fogalma sem volt, mire számítson. De még mielőtt túlságosan felidegesíthette volna magát, már a zsilip előtt állt, ahol egy termetes katona már várta.
– Mate Carroli, uram – mutatkozott be. – A Muratai Kilences Űrhadász Hadosztály F-3-as parancsnoka vagyok. Az adminisztrátorhölgy megkért, hogy lépjek ki magáért, és kalauzoljam hozzá. Erre jöjjön.
– Yaan Raas – mutatkozott be Yaan, és a sietős léptű katona után indult. – Valóban állományba akarnak venni?
A férfi rávillantott egy széles mosolyt.
– Nemcsak akarjuk, de fogjuk is.
– Kaveni vagyok, körzetvezető mazdra. És nem is óhajtok állományba kerülni.
– Maga rokona annak a tagnak, akit pár éve kivégeztetett Martyn? – szakította félbe érdeklődve a tiszt.
A „tag” szóra Yaan megemelte a szemöldökét.
– Igen. Giin Raas a nagybátyám volt. De, mint mondtam...
– És maga ugyanolyan pap, mint ő volt?
– Igen.
– Meg orvos.
– Csak elkezdtem az egyetemet. Nincs végzettségem. És nem szándékozom itt maradni…
– Az nem baj. Itt senki sem kér papírokat, nekünk elég az, amit a bolygóról felüzent az egyik kollégája – veregette meg a vállát a katona. – Ha meg segíteni akar, maradnia kell, itt meg nem maradhat, ha nincs állományban. Ennyire egyszerű. Na, már itt is vagyunk. Gyere, Karla, vedd állományba a doktor urat – intett oda egy vékony, egyenruhás nőnek, aztán Yaanhoz fordult. – Meg lelkész is, ha jól értettem, szóval adja hozzá a tábori lelkészséghez is.
Yaan megpróbált tiltakozni, de a katona otthagyta, a nőt pedig nem érdekelte a tiltakozása.
– Akar segíteni, vagy sem?
– De, csak…
– Akkor adja az iratait.
Az irodista pillanatokon belül azonosította, retina- és ujjlenyomatot vett róla, aláíratott pár nyilatkozatot, és mire kettőt nézett, már fel is vette az egyesített Murata-Oderuti sereg állományába orvosnak és tábori lelkésznek, K-1-es minőségben. Yaan megpróbált tiltakozni az orvos cím ellen, de hiába: a nő azt morogta, hogy ő Mate parancsnok utasításainak engedelmeskedik, a kezébe nyomott egy kupac orvosi egyenruhát, egy dögcédulát valamint egy mágneskulcsot a számára kirendelt hálófülkéhez, és már mehetett is.
Tétován állt meg a folyosón. Nem hitte volna, hogy negyven évesen még ilyen viccet játszik meg vele az élet.
Katona lett. Ő, aki állandóan a fegyvertelenségről beszél. Ráadásul rögtön tiszti minőségben.
És orvos. Ő, aki az előző pár órát leszámítva még sosem fogott a kezébe orvosi készüléket.
És lelkész. Ő, a közgazdász-matematikus, körzetének főadminisztrátora.
Ha így osztogatják a rangokat és feladatokat a seregben, nem csoda, hogy vesztésre állnak.
Nem tudta magában tartani a nevetést, kibuggyant belőle, és percekig képtelen volt abbahagyni.
***
– Yaan, Yaan, ébredjen!
Kinyitotta a szemét, de a csaknem teljes sötétségben fogalma sem volt arról, hol is lehet. Amikor megpróbált felülni, beverte a fejét hálófülkéje tetejébe.
Kezét a fejére szorítva próbált kikászálódni.
– Mi… mi van? Már az én műszakom jön? – kérdezte kábán. – Vagy vészhelyzet van?
– Visszavonulunk. Visszük az egész állományt. Siessen.
Yaan aki közben kábán próbálta magára rángatni a félhomályban a ruháit, a „visszavonulás” szóra megállt.
– Mármint… ki vonul vissza, és hová?
– Az Oderut-18-19-6-os vonalig visszavonul az egész hadsereg. Jöjjön, amilyen gyorsan lehet, indulnunk kell. – Most már látta, az egyik katonaorvosnő az.
Felhúzta a nadrágját, és a felsőjéért nyúlt, de közben már válaszolt is.
– Menjen. Én maradok.
– Távoznunk kell. Ez parancs.
– Sajnos az én parancsom ideköt, a 17-hez. Nem megyek magukkal. Gondolom, az ápolószemélyzetet sem viszik magukkal.
– Az ápolók egy része valóban marad. De maga tiszt. Jönnie kell.
Yaan megrázta a fejét.
– Három hete vagyok tiszt, azelőtt életemben még katona sem voltam. Nem megyek. Az Oderut-17 kaveni közösségének a vezetője vagyok. Segítettem, amiben tudtam, de elmenni nem fogok.
A nő ingerülten csóválta meg a fejét.
– Ha mazdra is, mindenképpen jöjjön. Ha marad, deportálják, de az is lehet, hogy megölik.
– Tudom – mondta Yaan, és közben befejezte az öltözködést. – De úgy vélem, marad úgyis néhány beteg, aki nem szállítható. Nekik is jó, ha marad itt valaki felügyelni rájuk. A döntésem pedig végleges.
– Ez parancsmegtagadás – próbálta kijátszani az utolsó kártyát a nő, és Yaan ebben a pillanatban rádöbbent, hogy nem egészen önzetlenül teszi.
Tetszik egy nőnek, akinek még a nevét sem tudja. Ilyen az ő szerencséje.
– Rendben. Majd szembenézek a katonai bírósággal, amikor visszajönnek – biccentett. – Addig is siessen, nehogy magát is itt felejtsék.
– Bolond! – morogta a nő, majd sarkon fordult, és otthagyta.
A közjáték nem rendítette meg különösebben. Ha bolond, hát bolond. Nem tartozik mindenkinek magyarázattal.
Ahogy a kórházrészleg felé indult, érezte, hogy jóval korábban ébresztették, mint kelt volna. Lábai fájtak, háta hasogatott, a fejében kótyagosan lötyögtek a gondolatok.
Még jó, hogy ma már nem lesz nagyüzem. A megadásig még talán tud aludni néhány órát az asztalánál, aztán utána talán lesz még egy kis ideje pihenni a cellájában a kihallgatások előtt.
Talán. De talán stimulálószert kellene kérnie.
Amikor beért, az ápolók éppen fejüket összedugva tanácskoztak, csak akkor rebbentek szét, amikor meghallották a belépését. Bűntudatos arckifejezéssel, feszengve bámultak rá.
– Maga nem ment el? – kérdezte az egyik férfi csodálkozva.
– Nem. Maradok magukkal.
A pár szó kényelmetlen fészkelődést váltott ki többekből, míg végül az előbb megszólaló férfi nyögte ki újra:
– De mi nem szeretnénk maradni. Szeretnénk lemenni a bolygóra, evakuálnánk a dokk személyzetével együtt. Félünk, hogy… hogy kilövik a dokkot.
– Ez… nem valószínű – felelte Yaan a fáradtság ellen küzdve. – De ettől függetlenül, ha gondolják, mehetnek. Én maradok. Marad rajtam kívül még valaki?
Hárman tették fel a kezüket, valamivel távolabb egy technikus is jelentkezett.
– Hány beteg van? És a dokk személyzetéből marad egyáltalán más? – nézett a technikus felé.
– Negyvenhét beteg van – felelte az egyik maradó ápolónő. – Mindegyik állapota kritikus.
– A dokkmunkásokból tizenöten jelezték, hogy maradnak – jelentette utána a technikus. – Uram – tette hozzá az egyenruhát nézve.
– Rendben. Akkor aki távozni szeretne, tegye meg. A többiekkel együtt a megadásig el tudjuk látni a legfontosabb teendőket. Van még kérdés?
Nem volt, szerencsére, és egyik beteget sem kellett sürgősen megvizsgálnia, ezért leült az asztal mellé, a kezére tette a fejét, és pár pillanat múlva már aludt is.
Óriási rázkódásra ébredt: minden remegett körülötte, és talpán érezte, hogy a gravitációs rendszer is meg-megakad. Még megijedni sem volt ideje, amikor szinte minden betegnél egyszerre megszólalt a vészjelzés. A hangok éles, rikácsoló kakofóniája a fáradtság maradékát is kiverte a fejéből.
Felpattant, és a legközelebbi beteghez sietett.
Nem volt túl nagy a baj: több érzékelő elmozdult, a test részben lecsúszott az ágyról. Ezen tud segíteni. Megigazította a testet, az érzékelőket, mire egy hanggal kevesebb rikoltozott a fülébe.
Irány a következő.
Itt már nehezebb volt a dolog. Két érzékelő is kiszakadt a beteg testéből. Kontroller, transzanimátor, érzékelők újraállítása. Aztán a következő, majd a következő.
Az ápolók is hozzá hasonló, feszített tempóban igyekeztek az újra és újra megremegő állomás kórházában fenntartani a rendet.
– Tűz alatt vagyunk! – kiabált valaki, de az egyik technikus leordította:
– Ha tűz alatt lennénk, már meghaltunk volna!
– Valaki jöjjön, a hetes lecsúszott az ágyról, és kiszakadt belőle a katéter!
Yaan otthagyta azt a beteget, akin éppen segíteni próbált – itt is csak az érzékelők csúsztak el –, és a hetes ágyhoz sietett.
Amikor a férfi véres altestét meglátta, muszáj volt totálisan blokkolnia minden érzését. Itt műtétre van szükség, mégpedig minél hamarabb. Márpedig neki ahhoz egyáltalán nem ért.
Uram, most segíts, morogta magában. Ez nem fog menni.
Legalább a fő ereket kauterizálja, mielőtt elvérzik.
– Világítást kérek, és maradjon mellettem, és ha reng, tartsa az ágyon a beteget!
– Igen, uram – mondta a nővér, és bekapcsolta az ágy fölötti erős fényű lámpát.
Yaan a kontrollerrel átvizsgálta a területet, megállapította, hol futnak azok az erek, amelyeket el kell zárnia, majd munkához látott.
A férfiből hihetetlen gyorsan folyt a vér.
– Kérem, adjon be neki egy transzfúziót. Ne plazmát. Aztán szóljon valakinek, hogy mossa fel alattam a vért, mert félek, hogy elcsúszok.
Ezután koncentrált és dolgozott. Közben megélénkült körülötte a mozgás és a zaj, de nem ért rá felnézni. Csak akkor egyenesedett fel, amikor valaki a vállára tette a kezét.
– Álljon félre.
Yaan értetlenül nézett az idős férfira, aki egyik kezén szenzorkesztyűt viselt, és hol a beteget, hol a monitorok jelzéseit ellenőrizte.
– Maga… maga kicsoda?
– Doktor Nethelmen Kay vagyok, az uniós egyes hadsereg egyik vezető hadiorvosa. Félreállna, hogy szakszerűen elláthassam ezt a férfit, vagy ragaszkodik hozzá, hogy maga kontárkodjon továbbra is a legnemesebb testrészében?
Yaan az éles hangra csak bólintott, és odébb húzódott.
– Mondja, hogy nem orvos, ugye nem? – morogta műtét közben Yaannak, aki körbepillantva rádöbbent, hogy az uniós sereg kórházrészlege éppen elözönli a dokk gyengélkedőjét.
– Csak elsősegélyt tanultam.
A férfi meglepve pillantott rá.
– Akkor mindent visszavonok. Maga nagyon tehetséges kezdő. Nem volt rossz ötlet az elkötés, bár később nagyon sok problémát okozott volna az illető férfiasságában.
– Nem akartam, hogy meghaljon.
– Rájöttem. No, adja ide a kontrollerjét. – Elvette Yaan kezéből a műszert, végigfuttatta a megműtött testrészen, majd visszaadta. – Meg is volnánk. Szóval maga itt dolgozik, és nem is annyira nagyon rosszul. Nekünk pedig sok sebesültünk van, és kevesen vagyunk. Segítenek?
Yaan körülnézett, és látta, hogy a vele itt maradt ápolók mind betegek mellett vannak: néhányan már az újonnan hozottakat látták el.
– Úgy látom, a többiek már döntöttek. Én is szívesen segítek.
– Rendben. Látom, műteni nem tud, de jól használja a kontrollert és nyilván ért a transzanimáláshoz is. – Yaan bólintott. – Akkor azt kérem, hogy a frissen behozottakat lássa el. Akit műteni kell, azt jelezze felém, és amennyire lehet, készítse elő. Csinált már ilyesmit?
– Igen. – Csak ilyesmit csinált. De ezt nem mondta ki hangosan.
– Akkor kezdjen neki.
Bólintott, de érezte, hogy megbillen körülötte a helyiség.
– Stimre van szükségem. Az elmúlt huszonnégy órában szerintem négy órát sem pihentem.
– Nem mondja – mosolyodott el az öreg orvos, és egy kis transzanimátort húzott ki a zsebéből. – Jöjjön. A sajátomból adok.
Pár perc múlva a stim hatni kezdett, Yaan pedig beállt abba a helyiségbe, amelyben az elmúlt napokat töltötte.
Ennyit arról, hogy ha elfoglalják a dokkot, majd pihenhet.
Igazából azonban nem bánta. Így legalább továbbra sem kellett a jövőjén gondolkodnia. Ideje nem volt rá: az uniós sereggel mindössze két orvos érkezett, így rengeteg munka szakadt rájuk. Az egyik rövid szünetben megtudta, hogy két naprendszerrel odébb kilőtték a kórházhajót, így alig van egészségügyis, márpedig sebesült ugyanannyi érkezett, mint amikor Yaan még tizenöt orvossal és vagy ötven ápolóval dolgozott együtt ugyanezen a helyen.
A tizenöt fős orvosgárdát odalent orvoshiánynak hívták. Hát most belekóstolt, milyen is a feszített tempó. Két napig szinte folyamatosan dolgoztak. Net doktor négy óránként egy órára mindig elküldte valamelyiküket aludni, sőt, ő is rendszeresen pihent, de aztán a négy órából öt lett, végül hat. Már mindenkin a túlstimulálás jelei mutatkoztak.
Aztán – Yaan nem gondolta, hogy valaha is hálás lesz ezért – végre teljesen visszavonultak az oderuti seregek, és a bolygó feltétel nélkül megadta magát.
Amikor hallotta a híreket, már annyira kimerült volt, hogy igazából meg sem értette, miről van szó. A bolygó megadta magát. Ez a mondat mindössze azt jelentette, hogy végre elmehet aludni. Csak amikor harmadnap, majdnem tizenhat órányi folyamatos alvás után felébredt, akkor döbbent rá, mi is történt.
A hálófülkéjéből kilépve fogalma sem volt, mit kellene tennie, ezért jobb híján az orvosi részleg felé vette az irányt.
Net doktor már ott volt, egy asztalnál ülve olvasott – ugyanannál az asztalnál, amelyen az elmúlt napokban többször is elnyomta őket az álom.
– Á, szóval felébredt! – üdvözölte vidáman. – Hadd kezdjem egy jó hírrel. Az emberei időközben mind szállítható állapotba kerültek, és már lent vannak a bolygón az ápolószemélyzettel együtt. Magáról is beszéltem a parancsnokkal, és ő beleegyezett, hogy – amennyiben magának nincs ellenére – velünk dolgozzon tovább segédorvosként.
Yaan leroskadt a székre az orvossal szemben.
– Nem vagyok segédorvos. A bolygó Kavenjének a vezető safirja vagyok.
– Igen, közben megtudtam. Ahhoz képest nem volt rossz, amit itt művelt.
– Valamikor tanultam orvostudományt.
– Látszott. Nos, elfogadja az ajánlatot?
– Azt mondta, a parancsnokkal beszélt rólam.
– Igen.
– Yaan Raas vagyok.
– Tudom, a nyilvántartásban is szerepelt. Yaan Raas. Magáról egyszer, vagy húsz éve én állapítottam meg, hogy halott. És a parancsnok azt mondta, hogy nem akarja magát még egyszer halálra veretni.
Bár az orvos szinte kedélyes hangnemben társalgott vele, Yaannak elszorult a torka.
– Ki a parancsnok? Várjon, ez az egyes expedíciós sereg… Mau-Elkiss… Hah. – Hátradőlt. – És mit is akarnak?
Az idős orvos előredőlt.
– Csak Ian és én tudom, pontosan kicsoda maga. A maguk személyzete már nincs itt, a miénk nem tud semmiről. Magát papíron el tudjuk tenni láb alól, azt mondjuk, elesett szolgálatteljesítés közben, adunk egy új személyazonosságot, leszolgálja velünk a még hátralévő hadjáratot, aztán szabad ember.
Már amennyire valaki a birodalomban szabad lehet, tette hozzá magában, de nem volt képes nemet mondani az ajánlatra.
Igaz, igent sem. Meg kell tudja, mi Mau-Elkiss terve ezzel az egésszel. Az orvoson érzékelte, hogy valóban segíteni akar, bár nem egészen értette, miért.
– Beszélhetnék én is a parancsnokkal?
Az orvos felnevetett.
– Ó, Ian egészen biztos volt abban, hogy ez lesz a kérése! Természetesen beszélhet. A parancsnok nagyjából két óra múlva visszatér ide, akkor lesz rá lehetősége. – Elkomolyodott. – De kérem, őszintén, hogy fogadja el. Ha elkapják a saját nevén, előbb-utóbb kivégzik.
– És miért nem mindegy ez magának? – kérdezett vissza Yaan.
Maga sem egészen tudta, miért érdeklik az orvos indokai. Nem magát akarta bebiztosítani: inkább érteni szerette volna, miért is dönt egyik ellenfelük úgy, hogy mellé áll – de legalábbis megvédi.
Az orvos arca ez alkalommal teljesen elsötétedett. Yaan érezte rajta a szégyent, a bűntudatot. De nem nézett el, egyenesen a szemébe mondta:
– Az, amit mi magukkal az Alfán tettünk, tönkretett mindannyiunkat. Kit jobban, kit kevéssé. Mindannyian úgy kompenzálunk, ahogy tudunk.
***
Yaan legnagyobb meglepetésére Mau-Elkiss nem magához hívatta, hanem maga jött el, hogy beszéljen vele.
Éppen evett, amikor a tábornok megérkezett, és nem tudta, mit is tegyen: kínálja meg a másikat, vagy úgy egyen, hogy közben nézik. Egyik sem volt éppen ínyére, ezért letette a kést és a villát, lecsukta az éthordó tetejét, eltolta maga elől, és felállt.
Nem először álltak így egymással szemben. Bár a tábornok annak idején az Alfán nem vett részt minden kihallgatáson, az övén ott volt. Végig. Lichivel együtt, aki a kihallgatás jegyzőjének a szerepét töltötte be.
– Azt hittem, a fegyverletétel aláírásakor lent lesz a bolygón a többi mazdrával és külsős kormánytisztviselővel együtt. Aztán Net doktor mondta, hogy végig itt dolgozott fent a kórházban.
– El akartam terelni valamivel a gondolataimat arról, ami jönni fog.
Mau-Elkiss nyelt egyet, és még a szoros pszichedukációs kontroll alól is kiérződött a szégyen.
– Nem kell… nem kell, hogy az jöjjön, amit gondolt. Ha azt mondjuk, hogy elesett miközben orvosi munkát végzett, az a maga számára is vállalható, sőt, hősies halál, ráadásul úgy, hogy az erőszakmentességet sem adja fel. Ha leszerelt, visszamehet az Alfára. Ha jól tudom, ott él az egyik lánya. Melilan kérésére a felesége és a másik lánya szintén útban vannak már az Alfa felé.
– A feleségem? – kérdezte megütközve Yaan. – Mármint Meenain Laakluine?
– Igen. Szerencsére nem volt nehéz rátalálni, magához hasonlóan ő sem vett fel álnevet.
Nem, Meenain nem tartotta késznek magát arra, hogy bujkálva éljen. Pszichésen még mindig nem volt a régi. És már nagyon régóta nem volt a felesége. De ezt nem kezdte el most magyarázni.
– Maga sokat tud rólam.
– Mert maga kulcsfigurának számított annak idején – vont vállat Mau-Elkiss. – És mert Judin is beszélt néha magáról.
– Judin?
– Judy Raas. Mivel ő Melilan lánya, viszonylag sok protokollalkalmon találkoztunk. Tőle tudtam meg, hogy a maga gyerekeit ő neveli.
– Judy eltűnt az alfai polgárháborúban. Valószínűleg meghalt.
– Tudom. – Fájdalom csendült a tábornok hangjában. – Ezért is… miatta is kérem, hogy fogadja el az ajánlatomat.
– És még ki miatt? – kötött bele Yaan azonnal a furcsa fogalmazásmódba.
Mau-Elkiss, aki eddig végig szemtől szembe beszélt vele, most lehajtotta a fejét, és szinte suttogva mondta:
– Magam miatt. Hogy újra embernek tudjam érezni magam.
Hozzászólások
Nagyon érdekes volt nekem végig az összes könyvön keresztül, hogy Yaan mennyire más irányba ment el, mint a Csodaidőkben. Szeretem, hogy az erőszakmentesség mellett tart ki, és remélem, hogy el fog érni vele valamit. De ahogy az emberek reakcióján látom - mint itt Net doki és Mau-Elkiss esetében -, jól csinálja. Tényleg hiteles.
A szívem kicsit ott megszakadt, mikor olvastam, hogy Ronenék elmennek, de azt hiszem, ezt megértem. Megértem azokat, akik inkább menekülnek, és nagyon drukkolok nekik is, de főleg azoknak, akik maradtak. Kíváncsi vagyok, milyen irányba fog elmenni így Yaan szála, de abban biztos vagyok, hogy csalódni nem fogok. :)
Nagyon örülök, hogy Raanáék, úgy néz ki, biztonságban vannak. Már a Csodaidőkben is így volt, de itt talán még annál is jobban várom a találkozásokat - Yaan és a gyerekei és Yaan és Judy találkozását. Taláán...
És annyira örültem mindig Doron felvillanásának is!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.